A Dobozváros című meseregény korántsem átlagos történet, és az „üzenetre” magának az olvasónak kell rátalálnia. A mese írójával és egyben rajzolójával beszélgettem.

– Ha jól tudom, rajzokból lett ez a mesekönyv, a Dobozváros. Hogyhogy mégis gyerekregény kerekedett belőle?

– Engem lepett meg a legjobban, hogy regény lett ebből az ötletből. Nagyon szerettem volna mesekönyvet illusztrálni, ezért pályáztam a 2009-es Aranyvackor-on. Csakhogy ők szöveget is vártak a rajzok mellé, én pedig nem találtam senkit sem, aki mesét írt volna nekem – azután egy hosszú vonatúton eszembe jutott a Dobozváros ötlete. Az eredeti terv az volt, hogy blöffből összedobok három fejezetet, végül a rajzokra már alig maradt időm, így csak kettőt sikerült megrajzolnom. A véletlen úgy hozta, hogy két különdíjat gyakorlatilag a szöveggel nyertem, nem sokkal ezután pedig azon kaptam magam, hogy lehetőségem nyílt megírni a teljes történetet. Később a Magvető Kiadónál nagyon meglepődtek, amikor leadtam nekik a kézirat első 50 oldalát, mert egy viszonylag rövid szövegre számítottak, amihez majd sok rajz lesz. Bevallom őszintén, kezdetben én sem gondoltam volna, hogy így alakul, de menet közben egyre jobban belelendültem a mesémbe.

– A Lakatos István névről az irodalomban azonnal a 2002-ben elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító jut eszünkbe. Nem gondolkodik valamilyen megkülönböztető jelző, betű használatán?

– Egyelőre nem. Családi okokból némelyik testvérem már megváltoztatta a nevét, lehet, hogy én is így teszek egyszer, de még nem biztos. Azonban ha megváltoztatom, akkor már nem az én nevem lesz a könyvborítón, az meg elég furcsa lenne. Ráadásul magamat is a vezetéknevemen szólítom, még ha sokszor nem is kedvesen. A megkülönböztető jelzőket, alkotói neveket pedig soha nem szerettem, a szememben kivagyiságot sugallnak.

– Milyen egyszerre írni és rajzolni is egy mesét?

– Mivel először a szöveget írtam meg, és csak utána illusztráltam, menet közben már láttam magam előtt, hogy ebből és ebből majd milyen jó kis rajzok születhetnek. Sőt, volt olyan is, hogy valamit csak azért írtam bele, hogy később megrajzolhassam. Jó érzés volt, hogy teljesen ráhangolódhattam a mesére, hiszen ezt a világot én ismertem a legjobban.

– Úgynevezett „felnőtt nyelven” miről is szól ez a – ha szabad így fogalmaznom ― rémmese?

– Ha kérdeznek, szándékosan beszélek keveset a történetről, mert nem akarok lelőni semmit sem, és nem akarok elrontani néhány olyan felismerést, amely rögtön más alapokra helyezné a történetet. Dobozvárosban a világ elemeit, a hegyeket, felhőket, pocsolyákat szabvány szerinti másukra cserélik. Fontos kérdés így a fantázia és a világ kapcsolata, amikor felmerül, hisznek-e még az emberek a mesékben. Egyébként – noha vannak benne komorabb részek, legalábbis magát Dobozvárost valóban egy sötét, gonosz helynek akartam bemutatni – ez nem rémmese.

– Ihlette-e más mese, gyerekkori legenda, regény ezt a történetet, alakjait, motívumait?

– Filmek, könyvek, képregények, tévésorozatok mind hatással voltak rám. Szeretem a Csillagok háborúját, az Indiana Jonest, és kedvenc képregény- figurám Batman. Ezek mind befolyásolnak, belőlük is építkezem. Azonban a kliséket igyekeztem kerülni, vagy ha nem tudtam, hát a fonákjára fordítottam inkább mindet. Ezek mellett persze akarva-akaratlanul belekeveredtek néha személyes jellegű motívumok, történetek is, de erről csak én tudom, melyikek ezek.

– Hogyan született a Dobozváros története?

– Magára az alapötletre, hogy minek kapcsán jutott eszembe a sztori, már nem emlékszem, de ez általában így szokott lenni. Ez valami kegyelmi állapot, ami viszonylag ritkán adatik meg, de amikor megtörténik, akkor szabályosan belezsibbad az agy. Az ötletek csak jönnek és jönnek. Valahogy így történt azon a bizonyos vonatúton is.

– Kizárólag gyerekeknek szól ez a mese?

– Szerintem nem. Illetve, remélem, akadnak majd felnőttek, akik elolvassák. Úgy vettem észre, hogy akik meséket írnak, azokat elsősorban a saját gyerekeiknek írják. Nekem nincsenek, én magamnak írtam. Néhány csavar miatt aggódtam picit, vajon megértik-e egyáltalán a tízéves forma gyerekek, de úgy tűnik, ha más síkon is, de átérzik, megértik. Egy olyan történetet akartam írni, amelyet olvasóként marhára élveznék, és reménykedem benne, más is ugyanígy élvezni fogja.

– Van-e nekünk, olvasóknak valamilyen „üzenete” a Dobozvárosnak?

– Ezt döntse el az olvasó. Valamit elszúrtam, ha olvasás közben azt érzi, hogy nagyon komolyakat üzengetnek neki. Nyilván benne van a világlátásom, az értékrendem, de mind-mind mélyen beleszőve a történetbe, és semmi nincs úgy kiemelve, hogy ezt a passzust bizony jól jegyezzétek meg, mert okosságok vannak benne. Ez egy meseregény, kalandregény, ahogy tetszik. Vannak benne sárkányok, törpék, gőzgépek és egy beszélő kecske.

– Ugye kicsit gyerekkori önarckép Zalán, a főszereplő?

– Amíg csak lehet, nem akarok teljesen felnőni, szóval inkább mai önarckép ez. De szándékosan benne vagyok Zalán édesapjában, meg talán kicsit Széklábban, az öregemberben is, és noha nem szeretem magamban ezeket a vonásokat, az örökké siránkozó, rossz kedvű kecske is én vagyok ebben a mesében.

Kurcz Orsi

Forrás: Könyv7 (2011.12.11.)