Nem igazán irodalmi szempont, de amikor 2009-ben utána akartam nézni, mégis ki az a lencsilányos srác, akiről annyit hallani, egy olyan vele készült videós interjúba futottam bele, amelynek alapján sok mindent el tudtam képzelni Lakatos Istvánról, csak azt nem, hogy gyerekkönyvet ír. „Hogy rajzolsz? Először is szarul vagyok” – indult a beszélgetés, a többit meg most nem idézem, már csak azért sem, mert kiderült, hamar ítéltem: a Dobozváros az utóbbi idők egyik legjobb magyar meseregénye.

De úgy tűnik, az előítéletek makacs dolgok, és amikor elkezdtem olvasni a regényt, azon kaptam magam, hogy a „magyar Tim Burton”-ként emlegetett szerzőre már ragasztanám is a következő címkét, a magyar Neil Gaimant ismerve fel benne. Hiszen közös a képregényes sikerek mellett az irodalmi munkásság, és lám, még a téma is azonos: ahogy Coraline felfedezi egy ajtó mögött lakásuk tökéletes, életüknek, szüleinek pedig tökéletesített mását, úgy Lakatos István főhőse, Zalán azzal kénytelen szembesülni, hogy szüleit már rég kicserélték, tökéletlen másolatokkal él együtt. Adott a szülő-gyerek viszony megromlása és… semmi más.

Zalán története nem a négy (nyolc) fal között játszódik, épp ellenkezőleg: egy váratlan vendég, bizonyos Székláb kézen fogja (“Érted jöttem, mert te egy Zalán vagy”), és maguk mögött hagyják az –addigra ál-Zalánnal is kiegészült – álcsaládot. Ahogyan a kisfiúért eljönnek, és teljes természetességgel részese lesz egy varázslatos világnak, kicsit a Harry Potter-történet legelejét idézi, és ezt az érzetet megerősíti egy vasútállomás, ahol – akárcsak a 9 és ¾. vágányt – az emberek nem látják a sziklaszirtre épült házikót kerttel, amely pedig a sínen rostokol. A szülők (és még sok minden) kicseréléséért felelős „nyomorult szürke ruhások”, akik „mindenről tudnak, mindenhol megjelennek”, szintén irodalmi előképeket idéznek, de nem sorolom: a regény nem hagyja hasonlítgatni magát. Legalábbis egy idő után kiderül, sokkalta eredetibb annál, még akkor is, ha nem szűnik az olvasó déjà vuje.

A francia „már láttam” kifejezés ezúttal tökéletesen helytálló, ugyanis sokszor mintha filmet néznénk olvasás közben. Erre gyakran maga a szöveg is rájátszik („A filmekben épp az ilyen folyosókon szokta szétszaggatni a szörny a halálra rémült mellékszereplőt”; „A filmekben ilyen kiélezett helyzetekben előszeretettel alkalmazzák a lassított felvételt”), talán gyakrabban is a kelleténél (ez a visszatérő fordulat határozottabb szerkesztői fellépést kívánt volna). Sokszor utal olyan filmes élményre is, amely (remélem) a megcélzott olvasóközönségnek még nem sajátja: zombikra, Indiana Jonesra, akciófilmekre. De ahogyan láttat, s ahogyan például animációs gegből csinál irodalmat, az egészen lenyűgöző. („A tó vize visszazuttyant a helyére, s azok a halak, amelyek mind ez idáig azt hitték, hogy biztonságban vannak a gaz kis szörnyek elől, most azon kapták magukat, hogy eltűnt alóluk a víz, s a levegőben lógnak. Egy fél pillanatig meglepetten kapálóztak, majd a tó után pottyantak.”)

Mindez talán nem meglepő egy háromszoros Alfabéta-díjas képregényrajzolótól, illusztrátortól (bár hány illusztrátorról mondhatjuk el, hogy a szavak embere?). Ahogyan az sem, hogy maga illusztrálja a kötetet, sőt egy helyütt képregényt csempész a teleírt oldalak közé. Az viszont mindenképp, hogy az izgalmas cselekményű regény bőven több mint akciók sorozata: határozottan képvisel egy szimpatikus értékrendet (amely szerint a meleg családi hangulathoz hozzátartozik, hogy a szülők főznek; amely szerint nemcsak a szavak szintjén, hanem valódi empátiával viseltetünk a hajléktalan emberekkel szemben; amely szerint megsiratjuk az elpusztuló sárkányt, de még egy felhő halálát is; amely szerint nem hagyjuk, hogy a környezetünkben minden kicserélődjön önmaga mására), és mégsem csap át tanmesébe.

Tulajdonképpen többről is van szó szimpatikus értékrendnél: filozófiáról. Anélkül, hogy a regény legfőbb titkait elárulnám, annyit talán elmondhatok: az amúgy is gyanús Széklábról előbb-utóbb kiderül, ő bizony maga a Teremtő, aki nem hagyta sorsára a világot azóta sem, mióta létrehozta. Csupaszív öregúr (amint el is mondja, szív és lélek kell a „csillaggyurma” megformálásához), aki – amint arra Zalán rájön – azért teremtette a világot, mert hiányzott neki. Ez az egyik legszebb gondolata a könyvnek, de a jó és a rossz szembenállásának sajátos bemutatása különösen izgalmassá teszi (erről azonban, bár igazán elemzésért kiált, nem árulhatok el többet). Székláb múltjának vannak mindenki számára ismerős részletei („Nem te borítottad vízbe a világot, csak mert nagytakarítani támadt kedved?”), jelene azonban számos meglepő mozzanatot tartalmaz, kitűnő hagymás babjától addig az éjjelig, amikor kivételesen lefekszik. Ez utóbbi annyira szép, hogy idézem: „És azon az éjjelen a kutyák fájdalmasan vonyítottak, a gyerekek felsírtak az ágyukban, a szerelmesek szorosabban ölelték át egymást, és még a rossz házasok is megfogták egymás kezét.”

Az efféle költői részeket egyedi, néha vaskos humor ellensúlyozza. A pisi-kakin röhögjenek a gyerekek (fognak), a felnőtteknek az ilyen párbeszédeket ajánlom:

– (…) Ám a békának nem sikerült szabályosat ugrania – hogy is sikerült volna? Egyszerűen képtelen volt rá. Ismét igazított a kurta lábán, majd miután látta, hogy szerencsétlen békának sehogy sem megy, egyszerűen agyontaposta.
– Mi volt a neve?
– A békának?
– Nem, a fiúnak.
– Fogalmam sincs. Akár hiszed, akár nem, soha nem tudtam meg. Nem árulta el, amikor végre megszólalt. Lehet, hogy nem is volt neve, amit képtelenségnek tartok. Mégis milyen élete lehet annak, akinek még neve sincsen? De azt sem engedte, hogy elnevezzem, így jobb híján fiamnak szólítottam. Egyébként azt a szerencsétlen békát Théodore-nak hívták, mert történetesen francia volt.

Mulatságosak a nevek is: a kecske a prófétaságot rühellő Jónás nevét viseli, talán nem véletlenül; Sző, Fon, Nemtakács, Miaz és Pók öt törpe; Lányhering asszonyság (anyja neve Aranka) vízimanó-anyuka; Kolompóc a víztől irtózó gyermeke, Sömör a patkányok vezére stb.
Egyetlen komolyabb aggályom támadt a regény olvasása közben: úgy éreztem, a vége felé kissé elfajultak az események. Odáig szerettem, hogy nem maradt elvarratlan szál: ha csodálkoztam is, Zalán milyen könnyedén hagyta háta mögött otthonát, kicserélt szüleit (akiken még nevetni is tudott), később azért csak elfacsarodott a szíve, hogy nem vette észre a cserét, hogy hiányoznak a szülei… és ez így volt rendjén. Reméltem, hogy valami majd kompenzálja durvaságát, miután azt mondja a patkányoknak: Égjetek! – de ebben csalódnom kellett. A patkányirtás és következményei túlságosan plasztikus ábrázolása borzasztó lehet egy gyerek számára, felnőttként pedig olyan történelmi asszociációkat kelt, hogy nehéz visszazökkenni a regény valóságába.

Remélem, ha egyszer megfilmesítik, észnél lesz a rendező, és nem felejti el, hogy a film gyerekek tömegeit vonzza a mozikba, a látványtervező pedig inkább az Elveszett Játékok Szobájának ábrázolásában éli ki magát.

Tamás Zsuzsa

Forrás: Meseutca.hu (2011.12.19.)