Lakatos István „az év gyerekkönyve 2011″ díj újdonsült tulajdonosa. Sikeres szerző, de nem a klasszikus értelemben. Olyan, mintha egy képregényből lépett volna elő. Folyton vívódik, de végül −mindannyiunk szerencséjére− az alkotó energia kerekedik felül!

Zavarban vagy a nyilvánosság előtt. Ez mindig így volt?
Nem, mert általános iskolában általában én voltam az, aki kiment a mappával, és fölvezette a műsorszámokat. Ezt a zavart kamaszkoromban szereztem, egy bizonyos lány miatt, aztán ez ment tovább a következő lány örökségéig.
Azért is furcsa a figyelem, ami rám hárul, mert ez az első könyvem, amit írtam, és nem csak rajzoltam, és még mindig úgy érzem magam, mint aki bekukkant valahova. Mint Süsü, amikor bedugja a fejét a trónterembe.

Azt most már látod, hogy itt a helyed, ugye?
Remélem! De nem tudom, tényleg.

Van egy következő történet benned ez után a nagyon mélyről jövő szöveg után?
Igen, de egyelőre még félek, mert ez a díj is azt jelzi, hogy nagyon magasra tettem a mércét, és megpróbálom kiengedni a gőzt, hogy ez a görcs elmúljon. Mert ha megfelelési vágyból csinálnám, az egy rossz, összecsapott könyv lenne. Attól is félek, hogy ennél jobbat már nem tudok írni, pláne, hogy jobb híján továbbra is képregényrajzolónak tartom magam. A Magvetőnél ezután is számítanak a munkámra, ami hihetetlen számomra.

Az ImPulzus beszélgetésen amellett, hogy olyan hibákat is felróttak a Dobozvárosnak, amik tényszerűen nem állják meg a helyüket, kapott hideget, meleget a könyved. Ez hogyan érintett?
Azért is érintett rosszul, mert sokszor nem objektív kritika volt, hanem valami indulatot éreztem mögötte, amit meg is tudok érteni. (Emellett gyakorlatilag vesztesnek is neveztek, de emiatt vált komolytalanná az egész, ezért nem is érdekel.) Hogy jön egy képregényrajzoló, és regényt ír a Magvetőnek…, tényleg elég furcsa. Pedig egyszerűen csak hihetetlenül nagy szerencsém volt. Egyébként, amit pontosnak éreztem, azt elfogadtam.

Mit éreztél pontosnak?
Egy dolog volt, amin gondolkodtam. Hogy lehet az, hogy Dobozváros lakói éhesek, miközben a patkányok az ételmaradékoktól olyan kövérek. Közben azonban megválaszoltam – hozzáköltés nélkül –, a regényre támaszkodva, és egyértelmű a válasz. Amikor összeraktam a történetet, akkor egy hónapon át csak keresztkérdéseket tettem fel magamnak, hogy megálljon a lábán. És emiatt rengeteg ötletet el kellett vetnem.

Például?
Volt egy olyan is, hogy Székláb háztákolmányának egyik szobájában keletkezett volna az irodalom. Egy dohos, ablaktalan, fehérre meszelt szobát képzeltem el, ahol mindenféle nyelven mindenféle szavak röpködnek a levegőben, időnként ezek összeállnak mondatokká, felizzanak, és eltűnnek. De ez már annyira absztrakt volt, hogy elvetettem. Nem is gondoltam végig, kihajítottam a szobát a fenébe. Aztán persze lehet, hogy ott van valahol. Széklábnak sok érdekes szobája lehet, amiről még nem írtam. Aztán nyilván olyan is megeshet, hogy valami elkerülte a figyelmemet, de hát történik ilyesmi.

Mennyi idő alatt írtad meg a könyvet?
Két évig, de közben megrajzoltam a Lencsilányt is. A második fele szinte egyhuzamban ment, tavaly nyáron.

Ez a leadás előtti pánik?
Igen! Engem inspirál a határidő. Mit inspirál: hajt! Utána rajzoltam meg a képeket.

Nem párhuzamosan születtek a szövegekkel együtt a rajzok?
Nem. De a végén már nagyon nem voltam magamnál. Ez a könyv ismét sokat kivett belőlem, csakúgy, mint a Lencsilány. Most megint fel kell magamat találnom, eddig nagyjából sikertelenül.

Mi volt a vezérelv az illusztrációk elhelyezésénél?
Nem akartam bele nagyon sok képet, mert úgy voltam vele, hogy ha már ennyit güriztem az írással, akkor inkább olvassák, és ne a képeket nézzék. A második felében pedig azért is vannak ritkásabban a rajzok, mert nem szerettem volna, hogy a könyvet végiglapozva, a rajzok alapján megismerjék az egész történetet. Nem akartam lelőni poénokat.

Az az egy képregényes részlet viszont mindenkinek nagyon tetszett.
Azt mindenképpen szerettem volna beletenni, mert továbbra is képregényrajzolónak tartom magam. És így elmondhatom magamról, hogy a Magvető kiadta egy képregényemet is… De ezt a kis képregényt még oldalanként is tovább tartott megrajzolni, mint egy összetett rajzot. Ez valami görcs volt, ilyen képregényes beidegződés, hiszen az még mindig csak hobbinak számít, ha bele is döglik az ember. Nálunk nem olvasnak képregényeket, nem is számít munkának, ha valaki képregényrajzolásra adja a fejét. Pedig jó dolgok vannak ám itt, és még jobbak lehetnének (tudom, mert láttam, bár sajnos egyelőre csak fiókban), egy kis bizalom kellene. Meg az, hogy az emberek olvassanak képregényt.

Mikor írsz? Milyen napszakban?
Éjszakai ember vagyok. Este hat előtt nem nagyon szoktam csinálni semmit, kivéve, amikor már nagyon erősen szorít a határidő, és akkor olyan reggel ötig, hatig dolgozom. Írni hat órát tudok egyfolytában, rajzolni akár tizenhatot is.

És akkor nem eszel, nem iszol, csak dohányzol?
És kávézom. De ha normálisan kell dolgoznom, akkor azért szoktam enni is éjjel. Naponta kétszer eszem. Ennek főleg gazdasági okai vannak.

Mi az, amit senki nem kérdezett meg, de szívesen elmondanád?
Ami leginkább bennem van, az a döbbenet, és ez a díj erre még jobban ráerősített. Félek, mert nem tudom, hogy most mi történik velem. Azt szeretném, hogy a következő könyvem műfajilag kifejezetten fantasztikus legyen, kicsit idősebbeknek írnám, és direkt egy kalandregényesebb írást képzelek el. Aztán persze meglátjuk, mi lesz belőle, mert a Dobozváros is kalandregénynek indult, aztán az lett belőle, ami. Ez az új regény egy kitalált világban játszódna, mert a Dobozvárosnál nagy mankó volt a sokféle popkulturális utalás. Kíváncsi vagyok, hogy e nélkül létre tudok-e hozni valamit. Ez a sok kikacsintás kicsit csalás, mert bizonyos dolgokat könnyebben meg tudtam magyarázni.

Elég sok az agresszió a Dobozvárosban. Inkább 12 éveseknek való, mint 10 éveseknek, ami a könyvben szerepel.
Amikor a szerkesztővel, Péczely Dórával dolgoztunk, voltak vitáink, mert a kéziratban akadtak véresebb részletek is. Tavaly nyáron elolvastam A szirt krónikáinak első kötetét, az Erdőmélyét. A borító alapján tíz éven felülieknek szól, mégis horrorba hajló dolgok vannak benne. A tűz serlegének a vége is kőkemény horror. Azt gondoltam, hogy ha már ezek el vannak fogadva, akkor a patkányok is beleférnek. És nálam nem öncélú az erőszak. De tényleg kellett a kontroll, hiszen olyan történetet írtam, ami nekem tetszene, aztán fene sem tudja, más hogy lesz majd ezzel. És hát előbb-utóbb szeretnék írni egy horrort is – ilyen vagyok, ezek érdekelnek.

Elolvastad a Dobozvárost könyv formában?
Még nem mertem. Amikor megkaptam, akkor szagolgattam, fogdostam, és volt olyan, hogy belefeledkeztem, elfelejtettem, hogy én írtam, de azért sem merem elolvasni, mert biztos vagyok benne, hogy csak a hibáit látnám. A Lencsilányt sem olvastam el elejétől a végéig, mióta megjelent.

Valamit megtudhatnánk abból, mi jár a fejedben?
Egyelőre még képlékeny, azt sem tudom, lesz-e belőle valami. Azzal is barátkoznom kell, hogy ne csak képregényben, sőt, inkább ne képregényben gondolkodjam – pedig piszkosul szeretnék képregényt rajzolni, annak ellenére is, hogy a Lencsilányt a „szakértők” nem tartják képregénynek. Az új ötletem egy olyan univerzumban játszódna, mint a régi mechanikus naprendszermodellek, középen egy óraműszerkezettel, amiből tengelyek állnak ki, és azon vannak a bolygók. Kalózok is lennének benne, és hatalmas gőzgépek, szegecselt fémszerkezetek, mert ezeket továbbra is nagyon szeretem. Egy kicsit idősebb fiú a főszereplője, mint Zalán, és volna benne egy lány szereplő is. Most magamon is lemérem, hogy be tudok-e egy ilyet hozni a történetbe, ahonnan nincs átjárás a mi világunkba. Támadt néhány olyan ötletem is, ami egyértelműen a meseregény felé menne, és megpróbálom összehozni a kettőt együtt. A nagyobb korosztály kíváncsi a magyarázatokra, és nem fogad el bármit – remélem, sikerül ötvöznöm a kettőt. Megpróbálok nagyon mesés dolgokat beleírni, és egy kevert világot összehozni, már csak azért is, mert lusta dög vagyok, egyszerűbb kitalálni a magyarázatokat, mint utánanézni.

Szabsz magadnak határidőt?
Még nem, egyelőre csak agyalok rajta három-négy hónapig, aztán kínzom magam a keresztkérdésekkel, hogy letisztuljon, és utána kezdek írni. Ha egyáltalán. Szeretnék ismét képregényt is rajzolni, de arra nem nagyon kíváncsiak az emberek.

Mi a technikád? Füzetbe jegyzetelsz?
Igen, van egy füzetem, amibe kézzel leírom az ötleteimet. Ha valami az utcán jut eszembe, akár ott is gyorsan följegyzem. Tele van nyilazásokkal és utalásokkal, de én eligazodom rajta még akkor is, ha rengeteg kérdőjel van benne…

Both Gabi
Forrás: Meseutca.hu (2012. 04.06.)