Egy könyv, két vélemény

A Kapitány és Narancshal sok szempontból folytatása Máté Angi korábban megjelent, a Volt egyszer egy és az Ez egy susogó levél című kötetekben olvasható történeteinek. Ezt a mesét is a lassú, folytonos mozgás és a nyugodt állandóság kettőse jellemzi – az egész történetet tematizáló víz, folyó, tenger metaforája ezt a két tulajdonságot egyszerre sűríti magába.

Szekeres Niki: És mégsem. Az eddig megismert hang mintha változna. Írói stílusa nekem gyakorta modorosnak hatott, a Mamóból feltörő szuggesztív fájdalom a későbbi szövegnek néhol túlírt, túlpoetizált, a saját nyelvteremtésének már-már zavaró kliséit elnyomta, a szöveg(ek) pszichikai ereje sokkolta az olvasót is, kritikust is. A Volt egyszer egyben, illetve az Ez egy susogó levélben nekem természetellenesen hatott az irodalmiaskodás. Mintha ezeket a szövegeket nem merte volna senki igazán szerkeszteni, félve attól, hogy ezáltal elvesztik valódiságukat, egyediségüket. A Kapitány és Narancshal szövegében a lírikusság nem fojtogató, olyan kész mesét kapunk, aminek szerzője már védett a túlírás veszélyeitől.

Boczán Bea: Mintha a természet körforgása kapna szót Máté Angi meséiben – annak lüktetése, s mindig önmagába visszatérő állandósága mögött valamiféle ősi egység, transzcendens rend mutatkozik meg. Ebben a csendesen nyüzsgő világban minden életre kel és barátkozik egymással, az egymás felé vágyódások és kapcsolódások határozzák meg a történetek ívét. Analóg ez a gyerek világhoz való viszonyulásával: számára minden, ami körülveszi, ugyanúgy él, mint ő maga, az állatok, növények és tárgyak ember módjára éreznek és cselekszenek, létezésük egymáshoz való viszonyukban nyer értelmet.

Szekeres Niki: A körforgást a szöveg különös ritmusa, a szavak egyedisége, átgondolt használata is adja. Az alapsztoriba rejtett mesék – mese a mesében – a Volt egyszer egyből és az Ez egy susogó levélből már ismert volt egyszer egy… felütésekkel indítanak szintén. Ez a szerkezet egyrészt előhívja a népmesei hagyományt, amivel szervesen kapcsolódnak a mesei körforgásba, illetve ismétléses jellegükkel lágy zeneiséget adnak. Azt is tudjuk, hogy Máté Angi különös meséi viszont egy másfajta hagyományt is előhívnak. A filozofikus, példázat jellegű mesékét, amik erősen eltávolodnak a didaxistól, ugyanakkor nemcsak történetükben, hanem a szövegek lüktetésével, különös szavaikkal, lírikuságukkal, töredezett, a nem kimondott dolgokon alapuló, az atmoszférateremtésre sokat adó hangvételükkel egy másfajta befogadót hívnak elő.
A transzcendens rend kiegészül egy mindentudó mesélővel, akinek hangjából szeretet és együttérzés árad szereplői felé, akik ha döntenek/dönthetnek is időnként, mintha az élet folyásának elszenvedői, elfogadói és elviselői lennének leginkább. Ahogyan a folyó folyik, velük is pontosan úgy történnek a dolgok. Lassan, lomhán, de feltartóztathatatlanul, megúszhatatlanul.

Boczán Bea: Nem véletlen, hogy Máté Angi meséiben az ember főszereplők leginkább gyerekek (Volt egyszer egy kislány, Volt egyszer egy szegénység), vagy gyerekméretű felnőttek (Volt egyszer egy kertész). A szerző az ő szemszögükből láttatja a világot minden értelemben. Az új történet befőttesüvegbe zárt Narancshala is ilyen örök-gyerek, nekem rögtön a Volt egyszer egy szegénység kislányát juttatta eszembe: „A kislány kicsi volt, és sárga, mint egy csillag.” Ő az, aki a markoló-forma szegénységet a kulcslyukon keresztül dúdolva megtanítja énekelni. Narancshal gyermeki mivoltához sem férhet kétség, ő a legkisebb a halak között, és legkedvesebb időtöltése a rollerezés. Ahogy a kislány, ő is sárga, egész pontosan narancssárga – egyfajta belső izzás, természetfölötti ragyogás jellemzi, színe a transzcendenssel való kapcsolatára utal. Ő mutat utat a történet másik főszereplőjének, a kapitánynak, aki csak a tenger felszínét ismeri. A tengerészkapitány a matrózok irányítója, egyetlen és meghatározó tulajdonsága a parancsolgatás – de hiányzik belőle a mesék királyaira jellemző alapvető bölcsesség, ezt találja meg a történet végére a tengerek mélyét is jól ismerő Narancshal segítségével.
A beavatásnak is megfeleltethető utazás azzal kezdődik, hogy a kapitány a tengerek hullámzását otthagyva partra száll Narancshallal. Egy város hídján rendezi be új „lakóhelyét”, ami átmeneti állapotát jelzi, valamit elhagyni szeretne, de még nem áll készen az átkeléshez. Ahhoz, hogy átjusson a másik oldalra, át kell változnia, át kell alakulnia. Ehhez a mesék szolgálnak útmutatóként.

Szekeres Niki: Illetve sokszor az, amit keresünk, karnyújtásnyira van tőlünk. A kapitánynak is Narancshal karnyújtásnyira van végig, de csak akkor veszi észre hiányát, amikor Narancshal eltűnik, hogy megmentse a többi halat az állatkert akváriumának fogságából. Narancshal gyereksége nyilván annak a közhelynek is parabolája, hogy a gyereklélek képes őszintén és kitartóan felnyitni a felnőttek szemét azokra a világokra, amiket a felnőttek már nem látnak. Ami nagyon fontos itt, hogy Narancshal tátog, hiszen egyrészt ő egy hal, másrészt titkot őriz, harmadrészt meg kell találniuk a Kapitánnyal a közös nyelvet. Mi halljuk gondolatait, de a kapitány eleinte csak sejti, érzi. Máté Angi pontosan erről a megmagyarázhatatlanról ír, a szavakkal ki nem mondható dolgokat próbálja megfogalmazni, kimondani, nyelvi formába önteni, és ehhez valóban sajátos nyelvre van szükség. A nyelviség, a nyelvvel való játék ezeknek a tartalmaknak hitelesebb kifejezője, mint egy történetközpontú szöveg, illetve műfaji keretnek megtalálta az erre egyik legalkalmasabb műfajt, a mesét.

Boczán Bea: A Kapitány és Narancshalban sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a mesélés, mint a korábbi történetekben, minden szereplő ezen keresztül „mutatkozik be” a főhősnek. A mesén belüli mesék tárják fel a titkokat, utat mutatnak, kivezetnek az egyensúlyvesztett helyzetből. Mint cseppben a tenger, szimbolikus formában magukban hordozzák a kapitány történetét.
Elsőként a Locsolókocsi mesél barátjáról, a Tejeskocsiról, aki (miután megtudta, hogy a Locsolókocsit garázsba zárták) dühében tejcsicsonkává változtatta a világot – a történet utal Narancshal hamarosan bekövetkező eltűnésére. A szék arról mesél, hogyan jutott egy házból a rétre, amely számára a világ legjobb helye. A határtalan rét a tengerhez hasonló képzeteket kelt, mindkettő a szabadság metaforája. Mielőtt a kapitány az eltűnt Narancshal keresésére indulna, meghallgatja a szél meséjét, amely arról szól, hogy a „keresés az, amikor menni kell”.
A következő történet egy ráké, ez mintha magáról a mesélésről szólna: a felhőket, napot, madarakat a jégbe karcoló rák az égi látvány mását alkotja meg lentről, a jég alól. Az utolsó mese az időközben megtalált Narancshalé, aki – miután kiszabadítja haltársait az állatkertből – elárulja a Kapitánynak, hogy ő a halak királya és csupán azért szegődött mellé, hogy kiszabadíthassa fogságba esett társait. Ahogy a kis hal eléri útjának célját, és visszaadja társai szabadságát, a kapitány belső utazása és is végéhez ér, megérti a mesék üzenetét, és el-/kiengedi Narancshalat a befőttesüvegből, vissza a vizekbe. Narancshallal való összetartozása az elválásban teljesedik ki. Végre otthagyhatja a hidat (és az őt visszaváró matrózokat is), és a Locsolókocsi tetején ülve boldogan indul a „csodaságok közé, amelyek a platánokon túl vannak”.
Sok – a korábbi történetekből már ismerős motívummal találkozhatunk: megjelenik a susogó szél a repülő falevelekkel; a tej, ami megfagy és az egész világot fehérbe borítja, így a hó szinonimájává szelídül; a köd, amely minden esetben összekapcsolódik a tenger képével, főleg annak mély, homályba burkolózó, hallgatag világával. A felsorolt motívumok mindegyike (a szél, a hó, a köd) ugyanarról a világról adnak hírt, amiről Narancshal.
Ismerős lehet a tükrözés, tükröződés motívuma is Máté Angi korábbi mesekönyveiből. A fenti példákból is kiderül, az égi jelenségek sokszor megjelennek a földi tartományban (lásd: a rák jégkarcolása, a vízben tükröződő csillagok mint halak stb.).
A meséhez Rofusz Kinga készített lenyűgöző illusztrációkat, melyek egészen kivételes érzékenységgel mutatják be a kapitány belső utazását. Rofusz Kinga már Schein Gábor Irijám és Jonibe című meséjéhez is gyönyörű mitikus vízi világot teremtett, az ott látható halkirálynő minden szempontból „rokona” Narancshalnak, a képeken is. Az a bizonyos belső ragyogás mindkettőjük sajátja. De a transzcendens utalás itt tetten érhető a hal alakú falevelekben, a fel-felbukkanó papírcsónakban vagy a könyv egyik legszebb képén is, ahol ég és víz egymásba ér, és a felhők lefelé ereszkedve lassan halakká változnak. A kapitány is halarcú, a főhős belső átalakulását Rofusz Kinga kivetíti annak külsejére is.

Szekeres Niki: Rofusz Kinga teljességgel összefonódott Máté Angi meséjével. A kékes szín első ránézésre mintha sok lenne, de ugyanúgy, mint az Irijámban, itt is indokolt a színekkel való játék. A Narancshal szinte felmelegíti a különféle kékek túlnyomó jelenlétét, ezzel is érzékeltetve szerepének különleges voltát, és amikor megismerjük a Narancshal király történetét, a rollerező király megszínezi a kékes vizet is. Akárcsak Shaun Tan The Red Tree című könyvében a piros – reményt adó – levél, ugyanúgy jelenik meg a narancs szín itt is minden oldalon, hol az egyik tengerész hajaként, hol susogó levélként, hol egy alma képében, hol pedig természetesen a Narancshalon.
Az emberi lények bábujellege leginkább a marionettfigurákat juttatta eszembe, arcuk pedig sokszor furcsán, kifejezéstelenül bámul előre, felfele, ráadásul majdnem mindig oldalról láttatja őket az illusztrátor, a kapitányt is csak egyszer látjuk szemből.

Boczán Bea: A képeken minden száll és repül, avagy úszik (egy és ugyanaz) – az ég felé néző emberek, az utcaseprők, a vattacukorfoszlányok, a falevelek. Ez a lebegés/úszás a korábbi mesék illusztrációinál is megfigyelhető: a Volt egyszer egyben például a felhőcipókat falatozó emberek (Volt egyszer egy kemence) vagy a király alakja (Volt egyszer egy város). Az Ez egy susogó levélben még hangsúlyosabb ez a könnyedség (már a címválasztás is erre utal), Keszeg Ágnes képein lebegnek a gesztenyék (Volt egyszer egy utca), a kertész a virágok között (Volt egyszer egy kertész) és persze a falevelek is (Volt egyszer egy hely). Rofusz Kingánál azonban ez a fajta mozgás határozza meg alapvetően az összes illusztrációt, ezt emelik ki a különféle helyeken megjelenő libegő szalagok, madzagok is.
Végezetül idekívánkozik egy idézet Bruno Bettelheimtől, melyben a meséket a víztükörhöz hasonlítja: „Minden mese olyan varázstükör, amely belső világunk valamelyik összetevőjét tükrözi, és azt az utat, melyet meg kell járnunk, hogy eljussunk az éretlenségtől az érettségig. Aki hajlandó belemerülni abba a mély igazságba, melyet a mesék közölnek velünk, először csak egy mély, csöndes vízfelületet fog látni, amely saját képét tükrözi vissza; rövidesen azonban felfedezi a mélyben lelke belső zűrzavarát, de meglátja azt is, milyen úton nyerheti el a békét önmagával és a világgal…” (Magvető, 2012)

Illusztrálta: Rofusz Kinga

Forrás: Meseutca.hu (2012.04.24.)