Szép és komoly mese érkezett hozzánk Izlandról, Sjón tollából. Ez a kis könyv, A macskaróka visszarepíti az olvasót a 19. századba, és őszintén megmutatja annak minden romantikáját és fájdalmát.

Sjónt mágikus realistának tartják, amely stílust a szerző szerint – miként a könyvfesztiválon elmondta – ők, izlandiak ismerik a legjobban, hiszen ősi irodalmuk, a sagák úgy meséltek el realista, szikár nyelvezettel történeteket, hogy azokban időről időre történt valami határozottan természetfeletti, és ezen nem döbbent meg senki. Két összefonódó történetszál alkotja a regény cselekményét, s hogy ezek mennyire is tartanak össze, csak később derül ki az olvasó számára. Sjón szakít a lineáris történetvezetéssel, bátran lép előre és hátra az időben. Miként a regény utal rá, a szabályos időrend csak egy tényező, a dolgok értelmezésének csak az egyik módja, de nem feltétlenül kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy az idő alapján állítsuk sorrendbe az eseményeket. A regény rendezőelve nem az idő, és ha elolvassuk, megértjük, hogy nem is lehetne másként.

Ellentétek feszülnek egymásnak a könyvben, mind a forma, mind a tartalom szintjén. Az író törekvése izgalmas kísérlet: a modern irodalomra igencsak jellemző tömörséggel és lényeglátással mesél el egy régi, hiedelmekkel teli történetet. A cselekményben pedig szembekerül egymással a jóság és a gonoszság: a jók sebezhetősége fájdalmasan valóságos, ahogyan a gonosz kegyetlensége és ereje is. A macskaróka főhőse Fridrik, az új kor embere, aki befogad egy Down-kóros lányt, Abbát. Abbát a falubeliek együgyűnek tartják – Baldur Skuggason, a falu kegyetlen papja kiutasítja a templomból a lányt, és számos más módon is megalázza –, Fridrik azonban megérti tiszta jóságát és melegszívűségét. Fridrik számára Abba valamiféle ősiséget képvisel, az ésszel fel nem fogható ősi tudás hordozója, a régi hiedelmek világának lakója. Ugyanez a korlátolt pap és a falubeliek szemében butaság, babonaság, boszorkányság, ezért utasítják el a lányt.

A macskaróka valójában arról szól, hogyan bántunk egykor a gyengékkel, és hogyan bánunk most. Ne ítélkezzünk civilizált képmutatással: a 19. században a Down-kóros csecsemőket a születésük után megölték. Mára annyiban változott a kép az orvostudomány fejlődésének köszönhetően, hogy már a terhesség korai szakaszában észlelhető a rendellenesség, és a szülő eldöntheti, megtartja-e a gyermekét. Izlandon pedig – ahogy a szerző elmondta – szinte kivétel nélkül elhajtják a magzatot. A könyv megrendítően gyönyörű mese a szeretetről, a kegyetlenségről, a szépségről és a szenvedésről. Ahogy vége szakad, újra akarjuk olvasni, és újra is kell olvasni, olyan elemi jóság, emberség, bölcsesség árad belőle. Ez a fagyos, távoli vidéken játszódó komoly regény nagyon, nagyon megszeretteti magát az olvasóval.

Őry Mariann

Forrás: Magyar Hírlap (2012.04.26.)