Interjú. Sjón, a kortárs izlandi irodalom egyik legfontosabb alakja Björk és Lars von Trier alkotótársaként is világszerte ismert

A kortárs izlandi irodalom egyik legfontosabb alakja, Sjón is eljött a budapesti könyvfesztiválra. Sigurjón Birgir Sigurdsson – akinek művészneve látást jelent, s amúgy a keresztnevéből rövidítette – pályafutását költőként kezdte, írt prózát és drámát, de dalszövegeivel világszerte ismert Björk és Lars von Trier alkotótársaként is. Sjónnal észak mitológiájáról és excentrikus lakóiról is beszélgettünk.

– Izlandról szokták mondani, hogy van egyfajta folytonosság az ősök hite és a mai kor között, az emberek nem veszítették el teljesen a kapcsolatot a hiedelmekkel, a mitológiával. Igaz ez, vagy ennél materialistábbak az izlandiak?

– Alapvetően az izlandiak is csak olyan modern emberek, mint bármely más ország lakói. Ugyanakkor a mi valódi kulturális örökségünk a sagákban, az északi mitológiában rejtőzik. Izland korai, anyanyelvű írásbeliségétől kezdődően szakadatlan a kulturális aktivitás, és úgy gondolom, bele kell néznünk a tükörbe, amit ezek az írások tartanak elénk, hasonlítanunk kell magunkat a történetekhez. Nagyon közel áll hozzánk ez az örökség, bár már nem hiszünk az északi istenekben, és abban, hogy az országunk körül az óceánban tekereg a világkígyó. Mégis, ezt hagyták ránk az őseink, és ha megismerjük, ahhoz is közelebb jutunk, kik vagyunk valójában.

– A többi skandináv nyelvhez képest az izlandi változott a legkevesebbet az évszázadok során. Igaz-e az emberekre is ez a mozdulatlanság, ami az elszigeteltségből fakadhat?

– Sosem tartottam magunkat elszigetelt embereknek, sokkal inkább utazóknak, akik rengeteget járnak külföldre, és élményeket gyűjtenek. Egy szigeten élünk, és az óceánt nem olyasvalaminek látjuk, ami elzár, hanem, ami utazásra ad lehetőséget. Aki szigeten él, mozogni akar. Az izlandi kultúra, a művészek mindig nagyon biztosak voltak magukban, ezért nyitottak is maradtak a külső hatásokra. Szeretünk elhajózni, aztán visszahozni az élményeket, és felhasználni őket.

– Hogyan reagálnak az írásaira a világ többi részén az olvasói, hogyan értelmezik azt a világot, amit megjelenít?

– Izland a világ számára egy távoli, egzotikus hely. Én arra törekszem, hogy az igazságot írjam meg. Mi van az emberek fejében rólunk? Izland az az ország, amely rengeteg művészt termel ki magából, de ott van a vulkán is, ami lebénította fél Európa légi közlekedését… Szerintem a kép rólunk nagyjából hatszáz éve nem nagyon változott: érintetlen természet, vulkánok, mítoszok, sagák és excentrikus emberek. És valószínűleg ilyenek is vagyunk.

– Nemrég még Berlinben élt egy alkotói rezidenciaprogram jóvoltából. Érték olyan élmények, amelyek később visszaköszönnek a műveiben?

– Bárhol is járok, gyűjtöm az élményeket. Nagyon intenzív tapasztalat volt egy olyan pulzáló városban tölteni egy évet, ami a 20. században két politikai szélsőség játszóteréül is szolgált. Sokat gazdagodtam, hiszen Berlin egy kulturálisan aktív, optimista város.

– Van valamilyen különleges oka annak, hogy a történetei mind a múltban játszódnak?

– Amikor A macskarókát írtam, eredetileg egy jelenkori regényt terveztem, aztán mégis izgalmasabbnak tűnt a 19. századról írni, és szembeállítani egymással, hogyan bántunk akkor a gyengébbekkel, s hogyan bánunk most. Ez a könyvem fő témája. Gyerekként a régi történetek megszállottja voltam, s kezdve attól, hogy tizenévesen felfedeztem a szürrealizmust, és később magam is írni kezdtem, rám várt a feladat, hogy összehozzam a modern írói stílust és a régi világot. Több könyvem a múlttal foglalkozott, a következő regényemmel azonban visszatérek a jelenbe.

– Miről fog írni, ha nem titok?

– Életemben először megpróbálkozom egy generációs regény megírásával, amelynek a főhőse egy évben született velem, 1962-ben. A történet 2012-ig fog tartani, fel akarom rajzolni a nemzedékem lélektani térképét. Hogy ezt megtehessem, használnom kell a régi történeteket, élményeket, legyen az izlandi vagy külföldi.

– Sok stílusban alkotott már kiválót, talán egyszer kipróbálja magát a krimiirodalomban is? Milyen lenne egy Sjón-krimi?

– Még nem gondoltam erre, így csak egyvalamit tudok biztosan: nálam megúszná a tettes. w