A fiatal művész arra tette fel az életét, hogy létrehozza a nagy Művet. A végsőt és grandiózust, amely ámulatba ejt mindenkit, s amely méltó arra, hogy kifejezhesse több évtizednyi megfeszített munka, művészi hitvallás s a legfontosabb élettapasztalatok lényegét.

Nap nap után dolgozott hát, térdeplőpárnák sokaságát nyűtte el, s fotósorozattal örökítette meg a Mű formálódásának minden mozzanatát. „…a Mű lényegéhez hozzá tartozott az észrevétlen, fokozatos formálódás. A képzeletében éjjel-nappal maga előtt látta a végső körvonalat, amit meg kellett töltenie színnel és lélegzettel, hogy a kijelölt napon aztán majd azt mondhassa: kész van… Minden elkészült részlet a leendő teljességet előlegezte meg.”

Az alkotás különlegességét az aprólékos részletek rendszere adta, amely a kíváncsi szemlélőnek aligha jelenthetett többet apró mozaikkockáknál, a megragadásához szükségeltetett a rálátás, az „egybefogás” képessége. „A Mű első pillantásra alaktalan halomnak tűnik, szabálytalan domborulatok halmazának. Aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként kibontakoznak előttünk a formák. Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.”

Tóth Krisztina mintha Pixel című, legújabb kötete létrehozását dokumentálta volna a fenti történetben, mely a novellafüzér, vagy ahogy ő fogalmaz, a szöveg-test egyik darabja, s a kötet értelmezéséhez szolgáló alapkódokat rejti.

A könyv valódi kis remekmű. Olvasmányos. Pergő. Lebilincselő. Afféle „nem lehet letenni” fajta. Az írónő a tőle megszokott stílusú tárcanovelláknál egy jó nagy lépéssel tovább haladva sajátos teremtéstörténetet hozott létre. A novellák, ahogy a korábbiak is, korunk Magyarországán, főként Budapesten játszódnak, a mindennapok kisembereinek történeteit, szerelmeit, csalódásait, hétköznapjait, világlátását örökítve meg. A szerzőnő azért tesz néhány kitérőt a globalizált Európa porondjára is, a folyton elvágyódó, önkereső emberek olvasztótégelyébe, ahol a sorsok ugyanolyan szomorkásak, mint Magyarországon, talán csak a díszlet más és a lehetőségek kecsegtetőbbek.

A történetek a huszadik század Európájában játszódnak, több emberöltőn át görgetik e térség történelmi eseményeinek hordalékát. Világháborúk, antiszemitizmus, holokauszt, talajvesztettség, ki- és elvándorlás, gyökértelenség, nyelvvesztés, világbavetettség-érzet, globalizáció, vendégmunkás-sors, kisebbségi lét, romakérdés, a nemi identitás megélésének módozatai, előítéletek és konvenciók, mind-mind izgalmas és fontos téma, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, hiszen meghatározzák a mindennapokat, emberek, családok, generációk sorsát befolyásolják. Beszélni kell róluk, hiszen akkor érthetők meg, akkor dolgozhatók fel igazán. Tóth Krisztina ennek a mestere. A beszédé és a beszéltetésé. Akár egy jó pszichiáter, hagyja, hogy páciensei, azaz hősei, végigdőlve egy kényelmes kereveten, az életükről meséljenek, az olvasó pedig, mint egy voyeur, a függöny mögött lapítva issza magába a történeteket, s végigkalandozza a felelevenített színhelyeket a párizsi sikátoroktól a homokos adriai tengerparton át a magyarországi bérlakások körfolyosóiig, csavaroghat lőtéren, temetőben, konferencia-aulában, műteremben, romatelepen, villamos-veszteglőben, egyszóval bárhol, ahová az elbeszélések hősei repítik. Közben még játszhat is. Hisz a szerző nem elégszik meg azzal, hogy szimpla történetekkel ajándékozza meg az olvasót, hanem játékba is invitál. Mintha Tom Tykwer Loláját üldöznénk, úgy eredünk hőseinek nyomába, ő pedig tykweri rugalmassággal kezeli az eseményeket, újabbnál újabb történet-levezetési módozatokat kínál fel, azt sugallva ezzel, hogy a világban minden képlékeny, esetleges, a történések pedig különböző nézőpontokból szemlélve más-más irányt vehetnek, és más-más megítélés alá esnek.

A játéknak azonban a kötet szerkezeti megkomponáltsága is a részét képezi. Tóth Krisztina emberi testrészeket hív prózába, és úgy alkotja meg a harminc különböző testrész ihlette történetet, hogy mindegyik különálló, teljes egész, ugyanakkor egy nagy mű, a test szerves része is, s csak az egészet egységesen szemlélve válik egyértelművé a részek közötti összefüggés, és nyer értelmet a mű maga. Ehhez azonban kell egy csöppnyi szünet. Néhány lélegzetvétel és a néhány lépés távolságból való szemlélés igénye, képessége. Ahogy a térd történetének művész főhőse, Tóth Krisztina is egy nagy, komplex alkotás élvezetével ajándékozza meg a játszani szerető olvasót. Olvassuk végig, majd tegyük le a könyvet és hagyjunk kis időt magunknak. Szusszanjunk párat. Néhány lépésnyi távolságról észrevétlenül kezdenek majd összeállni a történetek mozaikkockái, vagy ha úgy tetszik, a csöppnyi, tarka történet-pixelek.

Csík Mónika

Forrás: Sikoly Irodalmi és Művészeti Folyóirat