(kiadvány: Levelek az árnyékvilágból)

„Az eleven békákat szülő Zsuzsánna története csak a kezdet, és nem is a főszál, inkább motorja a könyvnek. Azt a világot teremti meg, melynek Szeghalmi krónikása lesz, s amely féltékenyen őrzi titkait író és olvasó előtt is.” – Csobánka Zsuzsa írása Szeghalmi Lőrinc Levelek az árnyékvilágból című könyvéről

Eddig ismeretlen, egyszerre 19. és 21. századi szerzőről van szó Szeghalmi Lőrinc személyében, akinek 1839 ősze és 1840 tavasza közötti fiktív levelezését adta ki a Magvető Kiadó. A forma levélregényre enged következtetni, azonban a krimi, a gótikus regény és a thriller műfaji sajátosságai is fellelhetőek benne. Egy szórakoztatóan, izgalmasan megírt történet, mely ugyan nem hasítja be az asztalt, de magával ragadja azt az olvasót, aki szereti a titkokat, a vadregényes, kísérteties történeteket.

Ung vármegyében vagyunk, ahol megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Az eleven békákat szülő Zsuzsánna története csak a kezdet, és nem is a főszál, inkább motorja a könyvnek. Azt a világot teremti meg, melynek Szeghalmi krónikása lesz, s amely féltékenyen őrzi titkait író és olvasó előtt is. Ez a titkolózás összefügg a levélregény „látás, szem” metaforikájával. Hiszen a mű egyik alapkérdése, mit jelent látni, ki mit lát ugyanazt a dolgot nézve.

Babona és hit, orvostudomány és kuruzslás mint az érem két oldala mindig más és más válaszokat kínálnak az olvasónak, és nagy érdeme a könyvnek, hogy ez éppen olyan természetességgel jelenik meg benne, mint a mai hétköznapokban. Szeghalmi nem várja el sem magától, sem az olvasótól, hogy egyik vagy másik oldalra álljon. „A rontást csak az veheti le róla, aki reátette” – mondja a javasember, mire Szeghalmi németül válaszol: „Na, da liegt der Hase im Pfeffer”, jelezve különállóságát, idegenségét, műveltségét. Majd pár oldallal később a kollégák tanácskozását olvashatjuk, amint mindenáron igazolást, logikus magyarázatot keresnek a történtekre: „Hackell és Szőke doctor urak is találkoztak a vélekedéssel, miszerint egy ízben békatojások kerülhettek Zsuzsánna gyomrába némi pálinkával. (…) Szerintük a tojások a belekből a vérrel, az edényrendszer útjain mehettek a jobb oldali petefészek tájára, ahol végül megtelepedtek…”. Mosolyognivaló és egyszerre szívszorongató, ahogy a tanult orvosok próbálják egymást túllicitálva megszülni a diagnózist: „Egyáltalában: mennyi tojás és kifejlett béka lehet még odabenn? Roncsolják-e valamiképp az anya testét belülről? S hogyan lehetne mindet eltávolítani?”.

Szeghalmi Lőrinc a kutató, kereső ember mintaképe, aki hivatásából adódóan sebészi pontossággal vizsgál meg mindent. De ő is jellel a testén született, ő is kiválasztott: „Megbámulta a dudorodást egykor volt hatodik ujjam helyén, mit még csecsemőkoromban metszettek le, hogy ne éktelenítse karomat.” Test és lélek különlegessége összeforr több szereplőnél, a külső elváltozások mindig egy-egy lelki másság ismertetőjegyei lesznek.

A szereplők hajlamosan rögtön „holmi gonosz banyáról, ördögi mesterkedésről” kelteni históriákat, az elbeszélő maga is küzd azért, hogy az orvostudomány és a kísértethistória között megtalálja a helyes arányt. „Kedves Bakos, én a tudománynak szenteltem egész pályámat – szólottam. – Most azt mondja, hiába? Mit eddig tanultam, értelmetlen volna? Dobjam el, csak úgy, s forduljak inkább valaminő homályos lélekvilág felé?” Majd a javasolt megoldás így hangzik: „Verjen hidat a kettő közé!”

A helyes arány megtalálásának vágyát szépen erősítik a naturalista részletességgel megírt részek, ellenpontozva a fantasztikus elemekkel átszőtteket. Előbbiekre példa egy hályog leszedésének, egy nőgyógyászati vizsgálatnak vagy egy békaboncolásnak leírása. Ez utóbbi a következőképpen néz ki: „A béka életét kioltám, majd testét egy késsel felbontottam. Odabenn a mindennemű hólyagocskák, edények s csövecskék, mellyek az életnedveket szállították, szokott rendben találtattak.” Olykor azonban modoros ez a nyelv, az író mégis jó érzékkel elkerüli, hogy fárasztó, nehézkes legyen a stílusa – ez a szerkesztő munkáját is dicséri.

Az első rejtély úgy oldódik meg, ahogy várja az olvasó. Zsuzsánna férje megöli a rontással megvádolt Pudesnét, s bár a férj börtönbe kerül, eltűnnek a békák is. Ezt követi, mintha mi sem történt volna, a szemműtétet leíró rész, mely eszünkbe juttathatja az Ópium című film egy-egy képkockáját, hiszen itt sem kímélnek: „Először is a hályogkést a szaruhártyába bocsájtottam, s apró tolásokkal, igazgatásokkal félhold alakú metszést képeztem rajta. Az így kialakított karéj alá, egészen az elülső szemcsarnokba hályogtűt toltam, vigyázással, nehogy a karéjt túlságosan megemelve levegő jusson be oda.” Nem csak a film miatt, de az egész regénynek van némi Csáth Gézá-s áthallása a szecessziós halálhoz vonzódással, az őrültekkel, a kísértetekkel, az orvosi tekintettel. Szeghalmi ügyesen szövi a történet szálait, szórakoztatóan mesél, fenntartja az olvasó figyelmét, aztán hirtelen vált, és mint például itt, egy egészen másfajta kimért nyelven távolítja el a szöveget és a történetet is. Mindeközben arcátlan öniróniával viccelődik a hályogeltávolító műtét után: „[s]zemesnek áll a világ”, „[o]rvostársam rossz szemmel néz a szemtelenkedőkre”, „[s]zemet húnyok fölötte”.

Ezt követően felgyorsulnak az események, és a gyilkos férjet megszöktetik. Maga Szeghalmi is indulatos felkiáltásokkal kezdi ötödik levelét: „Vészterhes idő! Irtózat! Emberi hányattatás!” Egymás után kerül élet-halál közeli állapotba a szolgabíró, illetve Horváth doktor. Ekkor jelenik meg a történet személyes részében a szerelmi szál, Szeghalmi Endrődy Ilonához fűződő viszonya, amely a könyv végére kap jelentős szerepet. Ez a megoldás nem zavaró, de nem is tesz sokat hozzá a regényvilághoz. Endrődy Ilona ugyanolyan boszorkányos asszony, mint valamennyi nő a regényben. A meseszerűség és a líraiság összefonódik az asszony jellemével, akibe Szeghalmi lányregényes romantikával szeret bele. A visszafogott úriember eleganciájával udvarol neki, de a szöveg elbírja, nem lesz tőle giccses.

Az események ilyen változásai, vagyis Horváth doktor elmeháborodása az őrület határának kérdését is felveti. Hiszen a történet az elmeháborodott Horváth doktor nélkül nem folyhatna tovább, a nagy igazság pedig ennyi: „Legszomorúbb, hogy olykor hihető, amit mond.” Ennek felismerésével a cselekményben semmi sem változik meg. A levelek rövidülnek, kanyaró tör ki, akasztásra készülnek, bogozódnak a szálak, vízihullák riogatják az orvost és társait. De fontosabb, hogy Ilona asszony különös kórságba esik, nem bír aludni, légzésnehézségei támadnak. A beteg nő iránt egyre jobban felhevülő orvos visszafogottan vallja be szerelmét: „Ám itten kell lennie másnak is, mint holmi ösztöni indításnak. Egyébnek, mit nevezettel illetni nem tudok. Töröm magam, elmém mégsem fogja át. Tán a poéták tudnák, ám nem én vagyok, kinél a múzsák hajlékot lelnek.”

Ilona halálával Szeghalmi is keserédes határhelyzetben marad: „Meg kell találnom a módját annak, hogy altatócseppek nélkül is át tudjak kelni ama térségbe, hol Ilonával találkoztam. (…) Nincsen semmim. Csak bizodalmam van. Mostan ébredezek, mint bábjából előmászott lepke, kinek a nap fénye szikkasztja ifjonci szárnyait.”

Az olvasó pedig egy kis fogódzót is kap ahhoz, hogy döntsön: a levélíróval tart-e az árnyékvilágba és a fénybe. A zLabor Kommunikációs Megoldások ugyanis Szeghalmi Lőrinc Levelek az árnyékvilágból című regényéhez készített egy magyar viszonylatban műfaji újdonságnak is számító könyvfilmet, amely látszólag elvezet a mozgóképek világába, miközben a teljes történetet az olvasó csak a regénnyel kaphatja meg.

Csobánka Zsuzsa

Forrás: Irodalmi Jelen (2012.05.06.)