Amikor másodszor kezdtem bele, akkor minden nap olvastam, olvastuk fel a gyerekekkel (3, 5) a rövid történeteket. Teljes lelkesedéssel vetettük magunkat a pálcikázásba. Én, az előítéletes szülő, azt gondoltam, hogy ezek a kicsit ironikus, kicsit céltalan történetek nem is gyerekeknek valók, pláne nem kicsiknek. Hát hatalmasat tévedtem. A célközönség teljesen azonosul Pálcikával és boldogon fogadta a történetekben visszatérő, egyébként zseniális, egy-két vonással jellemzett, de teljesen kompakt karaktereket: Gerbera Erzsébetet, akit folyton félbe vágnak a cirkuszban, majd összeragasztanak, Fűrész urat, aki rettenetes és mindent felszeletel, a pálcika rokonságot, úgy is mint fagylaltpálcika, vattacukor-pálcika, zászlórúd, ágak és fák, marokkó. Szalonna Rablókat, akik Szalonnát rabolnak és egyszerre mulatságosak (nagyon jó a kép!) és félelmetesek. Boldogon alkalmazták a világra a pálcika-világszemlélet, aminek a megkoronázása volt, amikor a nagyobbik elejtett egy üvegpoharat, és zokogva állt a cserepek között, és én hirtelen ötlettől vezérelve megkértem, hogy pálcikázzon át a pálcikalábain a cserepek között, és hirtelen lehetett nevetni. Erre való a mese, nem?

Pálcika egyszerre meghatározhatatlan személyiség: egyszerre lehet gyerek és szabadlelkű felnőtt. Úriember, aki számon tartja számtalan rokonát és azok név- és születésnapjait, de egy “naplopó”, egy kontemplatív világmegismerő, egy tőröl metszett flaneur. És mint jó bóklászó, élesszemű, meglátja a tárgyak lelkét.

Darvasi László is jó flaneur, mert benépesíti a városát furcsa és mulatságos karakterekkel, akik együtt mégis kiadnak egy olyan összképét, mozaikot, ami elmond valamit a pálcikavilág milyenségéről. És persze a pálcikavilág egy kicsit tükre a mi világunknak, de azért nagyon más is, egy belemerülésre hívó barátságos idegen. Úgy olvassuk a könyvet, ahogy Pálcika a világot: mi az, ami pálcikaszerű, és mi az, ami más. Mi az ami megértint, ami olyan, mint én, és mi az benne, ami mégis más.

Ilyen élményekre ismernek rá a gyerekek (és persze a felnőttek is). Az első, általános élmény: ahogy Pálcika azonosul a tárgyaival: a pálcikabiciklivel, a bumbi bakanccsal. Ahogy meghatározza magát ezeken keresztül. A gyerekek is így azonosulnak a számukra fontos kis attributúmaikkal: a biciklivel, a kisautóval, a kedvenc dolgokkal.

Ilyenek az aforisztikus darabok, amiben egy ismerős helyzetből jut el Pálcika a szemlélődés által egy felismeréshez – mint a szívószálas, vagy az Óriási Pálcika. Néha talán picit átcsúszik a pálcikagondolkodásből lapidáris bölcselkedésbe egy-egy történet, de ez nem jellemző.

Mint ahogy a gyereket érintő nagyobb témák: csúfolódás, félelem, rémálmok – mind megtörténik sajnos Pálcikával is, mert a fáknak ő egy kis nyiszlet, Fűrész úrtól rettenetesen fél, és attól is, hogy beesik egy lyukba, és örökre eltűnik. A Szuvas Manók féle didaktikusabb “fontos-dolgokat” ki tudtam volna hagyni – Pálcika akkor a legeslegjobb, amikor céltalan(nak tűnik), amikor nem magyaráz, hanem csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok, mint a pálcikasztorikban: ilyen a Daru Dénes, a Fűrész úr a cirkuszban vagy az egyik kedvencem (beleértve az illusztrációt), az Óriási frizurák. Ezeknek a történeteknek nincs direkt tanulsága, de nem is puszta anekdoták: mini karcolatok, amelyekben valami nehezen körvonalazható, de lényeges történik a hőssel. (Ja, ilyen A hős is! Meg a Pálcika énekel, az de jó!)

Ami a néhol zavaró didaxison kívül a felnőtt olvasót zavarhatja, az az időnként felbukkanó, Darvasitól számomra meglepő gügyögés (napocska és jujuj és tsaik), de az okézsokét például a végére megszerettem, és azóta is mondom néha a gyerekeknek, hogyha Pálcikára akarunk gondolni. Van benne valami eredendően és meghatározhatatlanul pálcikás.

Hanna

Forrás: Pagony (2012.05.11.)