Szabó T. Anna neve nekem, a kortárs magyar verset nem, de a gyerekirodalmat annál inkább figyelőnek csak a Friss tinta! c. kortárs gyerekvers-antológiából cseng ismerősen, valamint neki köszönhetjük – és tényleg köszönjük, ez nem csak egy frázis – Harry Horse Kisnyuszi-sorozatának magyarra ültetését. Gördülékeny, magyaros, okos, választékos szöveg, hatalmas mértékben járul hozzá ahhoz, hogy nem kerültek a “futottak még” kategóriájába nálunk a nyúlkalandok.

Ezúttal egy verseskötetére figyeltem fel Szabó T. Annának, és nem cifrázom: fantasztikusnak tartom. Gyönyörűen simul bele abba a mostanában kikristályosodott felismerésembe, hogy gyerekeim születvén újra kellett tanulnom a világot, vagy ha újratanulnom nem is, de a rácsodálkoznom arra, hogy minden, számomra adottnak vett dolog (egy tányér borsóleves, egy kimondott szó vagy mondat, egy összetett mozdulatsor) számtalan komponensből tevődik össze, amelyek mind egyenként felfedezendők, majd elsajátítandók egy kisbaba vagy egy kisgyerek számára, hogy aztán az atomok egésszé álljanak össze.

De ahogy például az ízek egyenkénti felfedeztetéséért, megismertetéséért magam vagyok felelős (pürésítek-kombinálok, figyelve a reakciókat), a nyelv megismertetésében számtalan segítségem van. Mondókák, dalok, versek százai, klasszikus és kortárs költők, akikre támaszkodom nap mint nap, és rá kellett ébrednem, hogy én, aki egykor igazi irodalmárnak képzeltem magam, sosem voltam olyan közel az irodalomhoz, mint most, amikor vissza kellett térnem a kályhához, amikor egyrészt egy féléves tágra nyílt kék szemei nézik a szám minden mondóka és nyelvtörő elmondásakor, egyelőre kitartó berregéssel válaszolva, másrészt pedig kutató, mindent tudni akaró kérdések lövellnek felém egy két és fél évestől, aki kebelezi befelé a szövegeket, de ugyanakkor mögéjük is akar látni.

Ahogy Nyulász Péter A baba bab c. kötetében a versek, a Tatok tatok is valahol “beleül” a nyelvbe, és onnan legbelülről tesz felfedezéseket, kirándulásokat, feledkezik bele a magyar nyelv lehetőségeibe, csodálkozik rá a hangzás adta örömre, és vele lubickolhat az olvasó a nyelvben, amiről azt hitte, hogy ismeri, de rá kell jönnie, hogy mindennapi használat során csak a felszínt kapargatja. Na de erre van (erre van? Én egyre inkább úgy érzem, hogy igen.) a költészet, hogy ebből kizökkentsen egy kicsit, hogy láttassa, hogy az a nyelv, amivel a kiflit kérjük a pékségben, mire is képes valójában. Fantasztikus dolgokra.

Olyan ez, mint amikor az ember a kedvenc sorozatát nézi századszor, és már nem nevet hangosan, mert belül nevet. Sokszor éreztem ezt Szabó T. Anna verseit olvasva, hogy csapkodnám a térdem, de az első rácsodálkozás után inkább csak belül hajtok fejet, mert annyira eltaláltak, okosak, kreatívak, ötletesek a versek, hogy alig várom, hogy kívülről tudjuk őket, és adott szituációban ugyanolyan természetességgel mondjuk őket, mint a többi dalt, verset vagy mondókát, ami mindennapi tárházunkat képezi.  

Ami a célközönséget illeti, minket félévestől harminckét évesig megtalált és eltalált ez a kötet. Vannak kézzelfogható, a mindennapi élet kis helyzeteit alapul vevő versek (Kézmosó-vers, Fogmosóvers), nyelvtörők és nyelvpörgetők (Fakatica, Na, ezt jegyezd meg – ez utóbbi egyszerűen zseniális), a gyerekeket oly nagyon foglalkoztató évszak-témájú versek (pl. a Vattahó, de kedvencem a Július, gyönyörű), állatos versek, és még jópár felfedeznivaló. Kárpáti Tibor ironikus, jelzésértékű illusztrációi pedig tökéletesen egészítik ki ezt a bohókás, de mégis nagyon komolyan veendő nyelvi világot.

Kóstolgatjuk, és nagyon ízlik, köszönet érte.

Forrás: Kultrfalat.hu