Mielőtt elkezdenénk olvasni Maros András Csinálni kell című novelláskötetét, nézzük meg alaposan a könyv borítóját! Rég láttam ilyen ügyesen eltalált fedőlapot: pontosan megmutatja, mire számíthatunk olvasás közben. A régi típusú húsdarálót alkatrészeire szétszedve látjuk, de szigorúan szabályos rendben, tehát még semmi sincs veszve, lesz még nekünk húsdarálónk. Így van ez a történetek során is: adott a már részekre bontott egész, mellyel az író könnyedén bűvészkedik, próbálgatja az egyes elemeket, csűri-csavarja a szálakat. A kísérlet végére általában megkapjuk az eredeti formát, de úgy, hogy láttuk alakulni, már egészen más jelentéssel bír. Igaz, hogy a Bárcsak én lennék Dr. Csapó Gábor! című novella hőse, Szörényi Áron ugyanúgy ül a tévé előtt a kanapén, mint minden más este, de mi tudjuk, hogy azon a napon történtek olyan dolgok, amik indokolttá teszik ezt az ücsörgést, mert ő igenis megpróbált Dr. Csapó Gábor lenni. A részekből felépített novellák pedig alkatrészeivé válnak az egész könyvnek.

A kötetben található rövid történetek szinte hiánytalanul hozzák a lexikonok novella címszavához írt hagyományos jellemzőket. Kevés szereplős, rövid időtartamot felölelő, egyszerű cselekményű írásokat olvasunk. Az összes történet arra törekszik, hogy minél többet fedjen fel a főszereplő lelkéből, a legsötétebb titkoktól (mumifikálódott férj rejtegetése a pajtában) a legnagyobb félelmeken át (algériai maffiózók telefonos fenyegetése) a legmélyebben gyökerező vágyakig (bocsánatkérés egy több éve okozott baleset miatt). Az egyetlen – nagyon jelentős – eltérés a klasszikus novella követelményeitől a csattanó hiánya. A történetek mintha folyamatosan önmagukba térnének vissza: felvillan valami, amiről az olvasó tudja, hogy egyáltalán nem hétköznapi, de a szereplők érdektelenség hiányában mégis hétköznapivá változtatják. Kellő rutinnal már a történet elején megmondjuk, hogy hogyan fog végződni.

De akkor mégis mi az, ami miatt az első betűtől az utolsóig elolvassuk a könyvet? Az a játékos nyelvezet, amely Maros Andrásra jellemző. Az, hogy itt egyetlen mondat vagy szó sincs rossz helyen, minden a maga helyére kerül, hogy ott aztán derekasan helytálljon és nevetessen, csodálkoztasson, érzékeltessen vagy megríkasson. A műgonddal megszerkesztett élcelődések, szóviccek vagy monológok képesek elérni, hogy számunkra a mindennapi rövid időre – pont egy novella erejéig – nem mindennapivá váljon.

A tizenhét történet mindegyikében egy-egy átlagos sorsot ismerünk meg. A www.parvalasztasnegyvenotfelett.hu portál regisztrált felhasználóját, aki indokolatlanul heves félelmet érez az ajtófélfákkal szemben; egy kisfiút, aki vicces logikai fejtegetéssel összekeveri a nagymama volt szeretőjét a Halállal; egy férfit, aki többedmagával órákon keresztül ölelget egy fát; és egyet, akit tévedésből véresre vernek egy buszmegállóban. Rajtuk kívül persze vannak extrémebb figurák is: az épp elvonókúrán lévő szexmániás Jácint; a nemváltó Zsák Zsolti (úgy értem, Kosztos Viktória), aki évek múltán legjobb gimnáziumi fiúbarátja oldalán leli meg a boldogságot; vagy Ildi, akit csak egy hajszál választ el a gyerekrablástól. Mind olyan történetek, amik akár velünk is megeshetnének, de persze még jobb, ha csak a szomszédról halljuk szaftos pletykaként. Ezekben az emberekben Maros András nélkül nem sok rendkívüli lenne. Ő azonban gondos munkával valamiféle láncot alakít ki a történetek között. Mire a kötet végére érünk, hitelessé válik a mottó: „Az az élet értelme, hogy le kell élni”. Vagy, ahogy a címadó novella hőse is mondja: „Csinálni kell, nem pedig menekülni. Mosolyogni, állandóan.”

Ne ezt a könyvet válasszuk, ha tanácsokat akarunk kapni a nagybetűs élethez! Ez most pont a kisbetűs életről szól. Olvassuk azért, hogy nevethessünk magunkon, hogy lássuk, van, aki még nálunk is szerencsétlenebb, de él és virul. A kötet nem törekszik semmilyen magasztos cél elérésére, történeteivel mégis megmutatja nekünk azt a világot, amelyben élünk, viszont nem segít eldönteni, hogy akkor ezen most sírjunk vagy nevessünk.

Csobod Luca

Forrás: Kötve-fűzve (2012.06.06)

Csobod Luca