Kihaló emberiség. Valamiért ez jutott róla eszembe. Az ember, az utolsó üldöz egy állatot, feltehetően az utolsó élő állatot a vidéken, szemközt a pusztulással, a csekély életben maradás eshetőségével, a magát megbosszuló, kíméletlen természettel. Ayhan Gökhan írása Sjón A macskaróka című kötetéről.

Sjón nem ismeretlen a magyar közönség előtt, ha ismeri Björk zenéjét vagy a nagy dán rendező, Lars von Trier: Táncos a sötétben című, megdöbbentő és nagyhatású filmjét látta valaha. A szerző mindkét alkotóval dolgozott együtt korábban. De ki ez a lehető legmesszebbről érkező izlandi író, Sjón, akinek kitűnő könyve végre megjelent Magyarországon? 1962-ben született Reykjavíkban, eredeti neve Sigurjón Birgir Sigurdsson, művésznevét keresztnevéből rövidítette. Hazájában költőként is ismert, több verses – és novelláskötete jelent meg, fájó, hogy csak ez a könyv olvasható magyarul. (A könyveinek nagy része szerencsére angolul elérhetőek).

A történet több szálon fut és néhány hónap ölelődik át a röpke 128 oldalas, rövid idő alatt elolvasható kisregényben. A regény kezdetén egy rókát követő vadász jelenik meg, aki a szélsőséges időjárással dacolva minden áron a róka nyomára akar bukkanni, mint később kiderül, ez a vadász nem más, mint Baldur Skuggason tiszteletes, aki majd a másik történetben szintén szerephez jut. Érdekes az első rész tördelése. Kihaló emberiség. Valamiért ez jutott róla eszembe. Az ember, az utolsó üldöz egy állatot, feltehetően az utolsó élő állatot a vidéken, szemközt a pusztulással, a csekély életben maradás eshetőségével, a magát megbosszuló, kíméletlen természettel. Sjón érzékletesen jeleníti meg a természetet, a  foltokban, vázlatosan szedett, lírainak tekinthető szöveg nagyobb hatást ér el így a feljegyzésszerű lapokkal.
A történet elején valóban egy vadász van jelen, se neve, se személyisége nincs, a természet több személyiséggel és személyességgel ruházódik fel, érzékletesebben mutatja be azt a szerző. A második történet egy Down-kóros lány körül forog, az ő történetéből több apró epizódtörténet jön létre, egyszer a betegségekről kialakult furcsa kép története, majd a babonák, népi hiedelemvilágokba kapaszkodó, mitológikus világok szokatlan története. A Down-kóros lány bemutatása közben egy a régmúlt eseményeinek kíméletlen leleplezése, a korábbi események beismerése. Egy nem rég készült interjúban a szerző a következőket nyilatkozta: „Az írásaimban valahogy mindig kezelem a jelent. A régi történetek nagyon tanulságosak, és hatással lehetnek napjainkra is. A macskaróka egy Down-kóros lányról szól és arról, hogy lettek a Down-kórosok kiírtva. A történet utal arra is, hogy mi történt Izlandon: a szörnyűséges múlt megjelenik a jelenben. Az utóbbi tíz évben öt gyerekből egy Down-kórosként született, az orvostudomány segítségével beavatkozhatnak és elvehetik a magzat életét. Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy megkérdőjelezzem napjaink moralitását. A társadalomban az elesetteket vagy elfogadjuk, vagy megpróbálunk tőlük megszabadulni.„

A Down-kóros lány Fridrik Fridjónsson helybéli lakoshoz kerül. Fridjónsson a modernitás képviselője, külföldön járt egyetemre, ismeri a világirodalmat, irgalommal viseltetik a lány iránt, gondozásába veszi, törődik vele. Az ő történetük külön érdekessége a könyvnek. A tiszteletes maga az elmaradottság és az új dolgok iránti elutasítás példája, kettejük kapcsolata emiatt az ellentétekben összpontosul. Egyikük a modern Izland megtestesítője, míg a másik az elmaradott, hagyomány – és babonaelvű alapokon nyugvó Izland megformálója a kisregényben. Talán nem véletlen, hogy a könyv végén megnyíló szürreális, északi mágikus-realizmust kölcsönző világ „főhőse” a homályos látású tiszteletes, aki az üldözött macskarókával folytat párbeszédet, vitatkozik vele,  míg végül orvul agyon nem lövi és a bundájába nem búj. Mi ez a macskaróka? Izland népi rétegei között lapuló állat, hol szelíd, hol vad. Esetleg ő Izland szimbolikus állata? A természet? Vagy a tiszteletes? A kérdések megválaszolására mindenkinek magának kell elolvasni a könyvet.

Aki fáradt vagy csak egy jó könyvet akar megismerni, az nyugodtan hagyja magát, sodródjon a történettel. Aki ennél többet akar, annak sem marad adós a könyv: az egészet olvashatjuk, mint egy szimbólumgyűjteményt, egy természetesen izlandi szimbólumatlaszt, melyben ki-ki a saját érzelmeihez talál megfelelő vagy azt messziről illusztráló ábrát és egyben jelentést. Mindkét olvasó örömmel veszi kézbe majd A macskarókát.

Ritka eset manapság, de ennél a könyvnél szerencsénk van: az olvasó azonnal a könyv hatása alá kerül, mondhatnám: a történet részévé válik. Megható és babonás könyv, utóbbi mind a két értelemben értendő.

Külön dicséret illeti a fordítót, Egyed Veronikát, munkájának köszönhetően az ember olvasás közben a havazás pelyheit érezheti a homlokán, a fagy harapdálását a kezén és a nagy hómezőktől és e csodálatos vidék hűvös hegyeitől, magától az Izland nyújtotta végtelen látványtól nem szabadul egykönnyen. A pszichológiai elemek, a mitológiák természetes kezelése és felhasználása hatásosan működik a könyvben, mint egy marionett-bábú zsinórjai mozgatja e két meghatározó elem a fejezeteket. Sjón az izlandi irodalomból ad ízelítőt európai színezettel, ismerősség és ismeretlenség ér össze a könyvben. Európa, de nem teljesen, Izland, de mögötte Európa köszön vissza. Különös és különleges, elragadó és elementáris könyv, az utóbbi években Magyarországon megjelent külföldi regények egyik legjobbika. Ha Izland korábban mint a vulkánok vidéke, hideg és sötét hely volt ismert az olvasók előtt, most kibővült egy új és szerethető ismerőssel, A macskaróka című könyv szerzőjével.

Gökhan Ayhan 

Forrás: Cultura.hu (2012.06.05.)