Az idei Könyvhétre jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában, Bárány Tibor szerkesztésében az Édes hazám című, közéleti verseket összefogó antológia. A műfajról, a válogatás szempontjairól, a haza "lírai formájáról" a szerkesztővel Jánossy Lajos beszélgetett.
Az Édes hazám az elmúlt húsz év közéleti lírájának antológiája. „A rendszerváltást követő néhány év bőséges verstermése után fokozatosan mind kevesebb olvasói és kritikai figyelem övezte a politikai (sőt, helyenként aktuálpolitizáló), közéleti témájú verseket”, írod a kötet utószavában. Ebből az egy mondatból nyomban számtalan kérdés adódik. Kezdjük az elején: Te magad meg voltál lepődve ezen a „bőségen”? Hogyan indultál el? Hívószavak? Saját olvasmányélmények?
Bárány Tibor: Nem lepett meg az anyag bősége, pontosan erre számítottam. 1998-ban érettségiztem – és mikor olvasson az ember kortárs költészetet, ha nem egyetemista korában? –, így hát jól emlékeztem Orbán Ottó vagy Kovács András Ferenc nagy közéleti verseire. A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbas & Fortinbras cég átvilágításáról egy ideig ki is volt ragasztva az íróasztalom fölé. (Nehogy belinkeljétek, megtalálható a kötetben!) Emlékszem, akkoriban úton-útfélen mindenkinek mutogattam ezeket a verseket, és általában ugyanazt a reakciót kaptam: „Jé, de jó, hogy ilyen is van!” Nem tudom, hány embert sikerült megnyernem a kortárs költészet ügyének, de az biztos, hogy ezek a szövegek akkor jól működtek. Újraolvastam őket, ez volt az első lépés, és örömmel jelenthetem: semmit sem veszítettek a frissességükből. Csak valahogy komorabbá, súlyosabbá váltak; mintha ma egy politikai vagy közéleti vers nagyobb nyomatékkal szólalna meg, mint tíz vagy tizenöt éve. Ezek után szisztematikusan végigolvastam néhány irodalmi folyóirat elmúlt évfolyamainak teljes verstermését és néhány komplett költői életművet – már amennyire a rendelkezésemre álló szűkös idő engedte. Remek munka volt, tele váratlan izgalmakkal és nagy felfedezésekkel (például: Határ Győző közéleti versei); kimondottan sajnáltam, amikor Turi Tímeával le kellett zárnunk a kéziratot.
„Közéleti témájú versek.” Ahogy említed, erről is folyik a vita az irodalmi lapokban. Te hol jelölted ki, húztad meg ezt a tematikus keretet? A Nyitott Műhelyben beszélgettünk az Előhívás sorozatban a Radnóti-Bán levélváltásról, ott Németh Gábor odáig ment, hogy voltaképp minden, a létezésünkre kérdező vers, közéleti, amivel a probléma nem megoldást, hanem kioltást nyert.
B. T.: Tegyük fel, hogy valaki azt a feladatot kapja: egy tárgyakkal telezsúfolt raktárból hozza ki a székeket és csakis a székeket. Mivel a „szék” hétköznapi fogalom, így a kifejezésnek nincsenek szigorú alkalmazási kritériumai, emberünk tehát minden olyan tárgyat ki fog hozni a raktárból, amely kellőképp hasonlít a szék paradigmatikus eseteihez. De pontosan milyen szempontból kell hozzájuk hasonlítania? Lesznek, akik nem értik, hogy a szép, piros pettyes nyugágyat miért hagytuk bent a raktárban, hiszen az is ülőalkalmatosság, ezzel szemben mit keres a tárgyak között a babzsák, amelynek ugyebár nincsenek lábai. Mindez fokozottan áll a „politikai vers” vagy a „közéleti vers” kategóriájára – azzal a különbséggel, hogy itt még a paradigmatikus példányokra sem olyan egyszerű feladat rábökni. (Kemény István verse, a Búcsúlevél politikai költemény vagy – mint Bazsányi Sándor írja – hazafias vers? A „politikai/közéleti líra” valamiféle olvasásmódot jelöl, vagy konkrét szövegbeli jegyek alapján meghatározhatjuk, mikor van dolgunk politikai, közéleti költeménnyel? Esetleg csupán tematikai alapon húzhatjuk meg a kategória határait?) Ilyenkor az ember két dolgot tehet. Vagy terminus technicusként kezeli a kifejezést, tehát érvek kíséretében elővezet valamiféle szükséges és elégséges feltételekből álló poétikai definíciót, mint az ÉS-beli vita némely résztvevője – vagy megpróbál a hétköznapi, kissé homályos szóhasználathoz igazodni, vállalva annak kockázatát, hogy az olvasók egyik-másik döntését furcsállni fogják. (Lásd a nyugágy és a babzsák esetét.) Mondanom sem kell, szerkesztőként mi ez utóbbi megoldást választottuk. Elképzeltük, hogy egy magyar olvasó a könyvhét forgatagában a Vörösmarty téren kezébe veszi a kötetet, találomra felnyitja valahol és beleolvas. Ha azt mondja, „hű, ezt most még nem teljesen értem, de egészen biztos, hogy rólunk szól, a mi közéleti kérdéseinkről”, akkor rendben van. A kötet Facebook-kampányát is ehhez igazítottuk, az oldalon másfél héten keresztül rövid idézeteket osztottunk meg a kötetből (az idézetek többségét Lerner Balázs remek fotóival párosítottuk), remélve, hogy a képek és a szövegek együttesen izgalmas értelmezési játékra hívják az olvasót – olyan játékra, amely végső soron a legalapvetőbb politikai kérdéseink újragondolásához vezethet el bennünket. A visszajelzések és az oldal látogatottsága alapján a jelek bíztatóak.
„Mind kevesebb olvasói és kritikai figyelem.” Ennek okát miben látod? A magyar kritikai gondolkodás veszített ilyen irányú érzékenységéből? Ha így van, miért? Ha szerinted másképp, akkor miként?
B. T.: El kellett telnie több mint két évtizednek, hogy rádöbbenjünk: a politika túl fontos dolog ahhoz, hogy hagyjuk, hogy kizárólag a politikusok nyelvén beszéljünk róla. Az irodalmat nem „értékeli le”, ha közéleti tartalmakat artikulál, mint ahogyan a költészet nem széplelkek mulatsága, amely tökéletesen alkalmatlan rá, hogy alakítsa a politikai közbeszédet. A rendszerváltás után, a többpártrendszer megszilárdulását követően úgy tűnhetett, hogy semmi szükség politizáló irodalomra, hiszen a nyilvánosság fórumai megfelelő terepet biztosítanak a politikai közösség ügyeinek megvitatásához. Természetesen az írók és a költők megtehetik, hogy műveikben közéleti kérdéseket érintenek, de magukra vessenek, ha a kritikusok nem figyelnek rájuk, olvasóik pedig adott esetben politikai pártállásuktól függően elfordulnak tőlük. A kritikusok a művek poétikai újszerűségére figyeltek, és mivel úgy találták, hogy a klasszikus „képviseleti líra” irodalomtörténeti napja leáldozott, más költészeti formációk pedig nem tűntek fel a színen, amelyek újszerűen mutatnák fel a politikai individuum világban létét és viszonyát a nyelvhez, így a közéleti líra kikerült a kritikai érdeklődés homlokteréből. Mára azonban a helyzet megváltozott. A politikai közbeszéd szinte teljes egészében alkalmatlanná vált arra, hogy közösségi dilemmáinkat megfogalmazzuk, versengő politikai értékeinket összemérjük egymással, mi több, társadalmi konfliktusainkat az értelmes párbeszéd segítségével demokratikus keretek közé kényszerítsük. Vagy legalábbis így érezzük. Ilyenkor a közéleti líra szerepe óhatatlanul felértékelődik. Főként ha megvannak azok az erős versek, amelyek képesek felszabadítani bennünket a gondolkodásunkat béklyózó értelmezési mechanizmusok hatalma alól. És hála istennek megvannak. A jó közéleti-politikai vers zavarba ejt, mert vonzóan idegen, vagy épp ellenkezőleg, azt az illúziót kelti, mintha a szívünkből beszélne, úgy, ahogyan mi soha nem lennénk rá képesek. És ugyan kinek jutna eszébe az értelmezés folyamatát harsány „gyurcsányorbánozással” vagy hazaárulózással megszakítani?
Szintén az Utószóban jelzed, hogy a kötetben a ciklusok a fontosak. Milyen szempontok, motívumok alapján strukturálódtak?
B. T.: A kötet utolsó ciklusa mintegy „adta magát”: Kemény István Búcsúlevelére számos költői válasz érkezett, az egyik első látványos jeleként annak, hogy a politikai/közéleti költészet újra teret hódíthat a magyar irodalomban. A többi ciklus versei között első pillantásra talán kevésbé erős a kapcsolat, ritkábbak a szövegszerű utalások. De csak első pillantásra. Válogatás közben meglepve tapasztaltam, milyen gyakran szólítják meg egymást esetenként tíz vagy akár húsz év különbséggel megszületett versek – olykor bizony (feltételezhetően) a szerzők tudta nélkül. A ciklusok felépítéséről nem szeretnék sokat mondani, mert nem szívesen kötném meg az olvasó kezét. Sorolhatnék hívószavakat: hazaversek, számvetés a rendszerváltás elmúlt bő két évtizedével, a történelmi múlt feldolgozásának dilemmái, a társadalmi szolidaritás hiányának következményei, politikai és kulturális megosztottság, rasszizmus, utcai erőszak, a demokratikus véleménnyilvánítás szabadságának kérdései, állami és „állampolgári” korrupció, politikai demagógia, és így tovább. Ám ezzel indokolatlanul szűkre szabnám az értelmezési lehetőségeket. A ciklusok versei nem fűzhetők fel egy-egy konkrét hívószó köré, ráadásul nem csupán, sőt nem is elsősorban a tematikus kapcsolatokon van a hangsúly. A megszólalás mikéntjében kifejeződő költői és világnézeti attitűdök viszonya jóval érdekesebb bármiféle tematikus összecsengésnél. A különböző versek dialógusa pedig akkor igazán érdekes, ha egy kérdésre egy egészen másik költői tradíció, egészen más nyelv- és világszemlélet irányából érkezik válasz. Azt hiszem, valahogy így kellene működnie annak is, amit mindközönségesen társadalmi párbeszédnek szoktunk hívni.
A poltikai költészet mely hagyományait látod újragondoltnak, továbbhatónak a versekben? Mondjuk Petőfitől Petriig vonható meg az ív?
B. T.: Sokak számára talán fájdalmas lehet tudomásul venni, de nincsen egységes magyar irodalom. Nem vonható meg Petőfitől Petriig az ív, pontosabban nagyon sokféle ív vonható meg egyes szerzőktől más szerzőkig. De miért is kellene másként lennie? Világnézetileg, kulturálisan tagolt társadalomban élünk, eltérő irodalmi ízléssel és esztétikai preferenciákkal rendelkezünk. Különböző költői tradíciókat tekintünk irodalmi anyanyelvünknek. A jó vers azonban többre képes, mint hogy kizárólag hozzánk beszéljen: kapcsolatot teremt más szövegvilágokkal, irodalmi tradíciókkal, minket pedig rákényszerít, hogy értelmezzük, ezáltal elmélyítsük ezt a kapcsolatot. A jó versek szintjén persze egységes a magyar irodalom – ám még itt sem beszélhetünk egységes történetről. És alighanem jól van ez így.
Számodra milyen ez a lírai tükör? Milyen Magyarország mutatja benne önmagát? Sok köszönet, én úgy látom, nincs benne. Ami nem meglepő, ám a többpárti fordulatot, az orosz csapatok távozását, a Nagy Imre-temetés megrázó eufóriáját például hiányoltam.
B. T.: Tudatos szerkesztői döntés volt, hogy a rendszerváltás eseménytörténetéhez szorosan kapcsolódó verseket nem válogattuk be a kötetbe. (Így maradt ki számos olyan költemény, amely például a romániai forradalom vagy a marosvásárhelyi pogrom idején történteket értelmezi.) Valahol meg kellett vonni a határt, a kötet már így is elég terebélyesre hízott. Hatvannégy szerző százhetvenegy verse! Lehet, hogy igazad van, és valóban nincs sok köszönet abban, ha belenézünk az Édes hazám tükrébe. De vajon nincs végtelenül elegünk azokból az ostoba tükrökből, amelyek bennünket szépnek, gyönyörűnek mutatnak, szomszédban lakó honfitársainkat pedig felfoghatatlanul rútnak? Szerencsére az irodalmi szöveg trükkös tükör: ha kellő figyelemmel nézünk bele, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy abbahagytuk a vicsorgást. Mert megértettük, hogy a szomszédunk miért vicsorog. És akkor – esetleg – elkezdhetünk beszélgetni a közös ügyeinkről.
Jánossy Lajos
Forrás: Litera (2012.06.07.)
