„Ne vegye meg az sem, aki egy regénytől épületes társadalmi mondanivalót vár, vagy a valóság tükrözését, vagy mítoszteremtést, vagy a világ tetten ért zűrzavarát, vagy a végső üresség és elszigetelődés megrázó költészetét, »új hullám«-ot, legújabb kísérletet vagy új regényt. Ez csak egy régi regény és annak is kicsi. 1943 novemberében írtam, elkeseredésemben és szórakoztatásnak. Négyévi munkámmal akadtam el akkor végképp. (…) Népszerű olvasmánynak” – nyilatkozta szigorúan Ottlik Géza kisregényéről, a Hajnali háztetőkről.

Ottlik az egyik legismertebb és legolvasottabb magyar szépíró – bár csupán egyetlen művét ismeri igazán a magyar olvasó: az Iskola a határont. Hasonló a helyzet az irodalomtudány Ottlikhoz való viszonyában is: az író többi alkotása az Iskola a határonhoz képest háttérbe szorul, vagy akár egyenesen érdektelennek minősül. Leginkább a Buda és talán a Hajnali háztetők képez csak kivételt ez alól. Utóbbit azonban az esetek többségében úgy tartják említésre méltónak, mint a központi mű, az Iskola előzményét. Mert – ahogyan érvelnek sokszor – a kisregény nem maradandó, könnyedsége nem túl tartalmas. Tollpróbálgatás, az elakadás áthidalására tett ujjgyakorlat. Pedig a Hajnali háztetők hiányosságait és problémáit tudatos, az emlékezés lehetetlenségére rámutató jelekként is lehet értékelni.

A Hajnali háztetők egy festmény előzményeinek történetét meséli el, ahogyan arra a festője (a kisregény elbeszélője) Bébé emlékezik. A kép választott címét ugyanis csak akkor lehet megérteni, ha a nézője (és/vagy olvasója) megismeri annak a három alaknak a közös történetét, akiket a vásznon lát – mindenféle háztetők, hajnalok nélkül csak egy „hegedülő férfi, ülő akt és egy titkos prostituált képmását”. A kisregény így az emlékezet, a legkülönbözőbb kapcsolatok (barátság, szerelem, szerető, család stb.) érzékletes ábrázolásának lehetőségeiről gondolkozik. Bár Bébé hangsúlyozza, a megtörténtek „dokumentumgyűjteményét” adja közre, valójában arra kell rádöbbennie, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Különösen, hogy ő elsősorban festő, és nem író: olyan módon kell elmondania barátainak történetét, amellyel ő maga is csak nehezen boldogul.

A visszaemlékezés, a regényesség és a kitaláltság mellőzésével „a nyers valóság” megírása számos problémába ütközik: Bébé sok mindenre nem emlékszik pontosan 1936-ból, néha még homályosan is alig, érzelmileg sem független, képtelen az objektivitásra mind a legjobb barát, (Halász Petár), mind az első nagy szerelem (Adriani Alisz), mind a tiszteletet kiváltó szerető (Karácsonyi Lili) megrajzolásában. Tényirodalom, dokumentumgyűjtemény helyett a rendelkezésére álló információmorzsákat Bébé nosztalgikus történetekbe rendezi, egymáshoz igazítja: „Már látom, hogy szót szóba öltök, és belegabalyodok a mesémbe, holott még el sem kezdtem. Összekuszálom az időrendet, belekeverek kívülálló személyeket, ide nem tartozó dolgokról bölcselkedem, és nem oda lyukadok ki, ahová szeretnék. Pedig el akarom mondani ennek a képnek a történetét úgy, ahogy volt.” Az „úgy, ahogy volt” visszaadásának képtelensége a szövegalkotás szintjén is megjelenik: a jó festő, de ügyetlen mesélő Bébé elbeszélése néhol döcögős, néhol érdektelenül részletes, néhol vázlatos, néhol ellentmondásos. Ugyannakkor ha kiforratlanul is, de jellemző rá az az ottliki könnyedség, olvasmányosság, amely miatt az Iskola generációk óta képezhet közös nagy olvasmányélményt kortól, nemtől, érdeklődéstől függetlenül.

Ha – különösen az Iskola a határon felől olvasva – a Hajnali háztetők „népszerű olvasmány”, „kicsi regény” is, az emlékezés kuszaságára, a nosztalgia irányíthatatlanságára mutat rá, egy barátság lényegének el nem mondhatóságára. Arra, hogy nincs jelentősége annak, mi és hogyan történt valójában – az számít, ahogyan erre emlékezünk.

A Magvető Kiadó Ottlik Géza születésének 100. évfordulójáról a Hajnali háztetők díszkiadásával emlékezett meg.

Forrás: Kötve-fűzve (2012.06.01.)