A Litera a könyvhétre ún. szabadpolcok összeállítására kért fel négy fiatal, tehetséges kritikust. - Harmadikként Lengyel Imre Zsolt kritikáját olvashatják Szálinger Balázs Köztársaság, Kántor Péter Köztünk maradjon, Marno János Kairos és Áfra János Glaukóma című versesköteteiről.

Egészen más a helyzet Kántor Péter Köztünk maradjon című új könyvével. Legalábbis második pillantásra. Mert a kötet közéleti versei – hiszen vannak, és nehéz nem odafigyelni rájuk, elvégre ennek van a szezonja – elsőre ugyancsak nagyjából a fenti rossz érzéseket hívták elő belőlem. A Öregember a térről érvmenete például nagyjából a következő: Károlyi hevenyészetten argumentált okokból szimpatikus („magányos, sovány öregember, / hallgatag öregember, / … / a makacs köztársasági eszméiddel”), akik meg el akarják vinni a szobrát, evidens módon gonoszak („hagyjuk is, hogy kicsodák, / szóra sem érdemes, hogy kicsodák, / különben ismered őket, / akik mindig is gyűlöltek”), meg különben is, a beszélő megszokta már, „hogy itt állsz, / itt a Duna-parton”. Ha ezt a verset publicisztikus szövegként olvasom, enyhén szólva nem vesz le a lábamról a retorikájával, ami a történelmi felelősség, az emlékezetpolitika és még sorolhatnám, mi minden összes bonyolult kérdését megkerüli. Mint ahogy azzal is nehezemre esne szimpatizálni, amikor az In memoriam Tatárszentgyörgy, 2009 című vers odáig jut, hogy „Az emberek először meghökkentek/ … / Megborzongtak, és a borzongásukban / rémület és káröröm keveredett. / Szörnyülködtek, mert szörnyülködni jó, / de aztán kezdték megszokni ezt az új módit” – mégis kik ezek az emberek, és honnan tudni róluk ennyire jól, hogy mit éreztek?

De a szöveg azután visszakozik, és utolsó soraiban már az első személyre korlátozva fejezi be lélektani narratíváját („egy reggel én is / láttam a tükörben, ahogy lesütöm a szemem”), és a Károlyi-versnek is az a lényegi mozzanata, hogy kiderül, a már halott anyához fűződő emlék teszi igazából involválttá a beszélőt – a privát és publikus diskurzus közötti problematikus viszony tanulságos mementói ezek a versek. Mert amúgy Kántor Péter költészetének továbbra is az előbbi az otthonos terepe. „Ez akkor volt, amikor véget ért a nyár, / amikor eltörtem a térdemet.” – találja az olvasó odavetve a kötet harmadánál (Beszéljük ezt meg), majd uszkve negyven oldallal később el is olvashatja ennek a térdtörésnek a történetét (A dolgok neheze); de hogy mi is a dolgok valódi neheze, amely címkét ez a vers végül mindentől megtagadja, ebből a szövegből nem, csak a következőkből sejthető meg, melyek az anya haláláról szólnak. Ez a felbomlasztott naplóforma vonja be az olvasót a kötet magánvilágába.

Erre a bevonódásra pedig feltétlenül szükség is van. „Egy nagy költészet tetőpontja” – mondja a fülszöveg; ha ezt esztétikai értelemben vesszük, nem értek vele egyet, a tetőpont szerintem továbbra is a három kilencvenes évekbeli kötet, azok a versek mélyebbek, élesebbek, frappánsabbak (és így tovább); de ennek ellenére is talán ez az életmű legradikálisabb darabja. „De hát muszáj-e nekem választani / dadogás és dadogás között?” – kérdezi a beszélő A könyvespolc előtt, feladván a selejtezés szándékát. Mintha a műveknek nem lenne önértékük – és hasonlót sugallanak a (modelljeivel intim viszonyt ápoló) Lucian Freudot középpontba állító versek is, ahol a művész és tárgy közötti viszony jóval fontosabbnak látszik, mint a befogadó és műalkotás közötti. Mintha az igazi kérdés valóban nem az kellene legyen, hogy milyenek a művek, hanem hogy „minek is kell sort sor után írni” (Megszokod…). Banalitás és tragikum együttállása, mely először a szerelemmel kapcsolatban exponálódik (a Szerelmes triptichonban, ahol a mese, a szappanopera, a „lapos” tévéfilm lesznek a szerelmi dráma tükrei), végigvisszhangzik az egész köteten. És mi lehet banálisabb, mint ami mindenkivel megtörténik – és ami ettől még nem kevésbé tragikus: „De az árvaságról így konkrétan nem esett szó, / bár benne volt a pakliban az is, hogy is ne?” (Köztünk maradjon). Az olvasó végül egészen elveszíti tájékozódó képességét, hiszen a végső banalitással, a halállal szemben valóban dadogás lehet csak minden, és ebből a nézőpontból valóban minden dadogás egyenértékű, tehát leselejtezhetetlen. A kötet afelé hat, hogy úgy olvassuk verseit, mint ahogy a költő szemléli könyveit, vagyis mindenekelőtt empátiát érezve a szerzővel, és ne is nagyon lássuk értelmét a gyengébb (magánérdekűnek, hígnak, iskolásnak vagy giccsesnek tűnő) versek miatt panaszkodni. A Köztünk maradjon, ha jól látom, elmerészkedik a művészet kétségbevonásának paradox – mert kultúránkban szerencsére még mindig csak a művészetben legitim – önfelszámoló gesztusáig. Ami a halál felől nézve érthető ugyan, az élet felől azonban ugyanolyan nehezen affirmálható túlzásnak látszik, mint a kötet közéleti állásfoglalásai.

Lengyel Imre Zsolt

A teljes cikk itt olvasható!
Forrás: Litera (2012.06.10.)