A Litera a könyvhétre úgynevezett szabadpolcok összeállítására kért fel öt fiatal, tehetséges kritikust. A polcokon nincs szoros tematikus összefüggés, ám a könyvek valamiképp mégis sort alkotnak. Másodikként Vas Norbert kritikáit olvashatják Győrffy Ákos Haza, Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak, Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke - Magyar mesék és Szörényi László Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán! című köteteiről.

Attól fogva, hogy elvállaltam az alább ismertetendő könyvheti újdonságok bemutatását, foglalkoztatott, lesz-e vajon valami közös számomra ezekben az egymásból műfajilag és tematikailag is viszonylag távol eső kötetekben. Találok-e netán egy motívumot, amit majd mondvacsinált indokkal a recenziók elé citálhatok, mint vezérfonalat, roppant felismerést. Ahogy fogytak az oldalak és a napok, egyre csüggedtebb lettem. Mi lesz a felvezető sorokkal? Aztán elkészültek nagyjából a recenziók, de innen voltam még a redakció munkáján. Feltűnt, hogy az egyelőre külön fájlban pihenő töredékek mindegyikében használom a tükör-metaforát. Két lehetőség közül választhattam. Vagy átdolgozom mindahányat, ne legyen rém unalmas, s tükröt egyikben hagyok csak (de melyikben, képtelenség dönteni), vagy kihasználom a váratlanul (?) kezem ügyébe került eszközt, s ezt teszem láthatatlan vezérfonállá. Nem rejthetem el elvégre, ami ily nyilvánvalóan mutatja magát. Utóbbi mellett döntöttem hát. Lássuk, mik voltak a könyvek, amikbe belenéztem.

Győrffy Ákos új könyvének (Haza) olvasása közben meg-megállok. Azon kapom magam, hogy szerzetesi szorgalommal másolom a szerző gondolatait. Előbb egy fájlba gyűlnek, onnan meg papírra. Alighanem ez afféle ima. Zsolozsma. Mantra. Mint ahogy a szövegek is felfoghatók fohászként. Lelki gyakorlatozás, amelynek fizikai hatása is van. Miközben olvasom, lassul például a pulzusom, ritkábban veszek levegőt. Rádöbbenek, hogy részévé válok egy folyamatnak. Az elbeszélő fejéből előbb füzetekbe, fájlokba, majd könyvlapokra rendeződtek ezek az idegenségérzet-töredékek, hogy onnan ugyancsak fájlokon át lapokra íródjanak vissza. Az én lapjaimra. Eközben átjárnak, mint a katlanba szabadult szél, hűs patakként átmosnak.

Egy középkori misztikus adja meg a kötet alaphangját és az összes ezt követő töredék valami hermetikus, de át- meg átsejlő, sejthető tudásról szól. Olyasmi titokról, ami odaveszett, amit évezredek temettek el, és amit érezni ezért egyszerre idegen és ismerős, csodálatos és rettenetes, hátborzongató, mégis vágyott. „Valahogy minden ellenemre van. Miközben szívfájdítóan otthonos." – írja Győrffy. A Haza merengései a Paradicsom utáni állapotot jelenítik meg, az eltört egység után sóvárognak. A kíváncsiságba persze nem kis félsz is vegyül, hiszen a meglelt titok nem titok már, a zár feltörése után a lakatlan kunyhó sem menedék többé. S hogy műfajilag hova sorolhatók ezek a szövegek? Lehetséges, hogy esszék, elvégre töprengéseket, lamentálásokat, áradó gondolatokat rögzítenek. Sokszor novellisztikába futnak, máskor a líra felé hajlanak, itt-ott meg úgy tűnik, a szerző önmagával készített riportkönyvét, vallomásait tartjuk a kezünkben. Tükröt.

A kötet finom ívet jár be. Az otthonosságnak az idegenségben történő meglelésétől, majd hirtelen elvesztésétől a havazás mögött megtalált semmiig vezet. Addig, „ahol minden fellelhető, ami valóban fontos." A kiűzöttség tudatával indít tehát az elbeszélő és végig annak felszámolásával küzd. A Haza meditációit lehet mozaikos élettörténetnek is olvasni, vita-ként, ami a szembenézéssel jelent egyet. Győrffy démonokkal, az angyallal és önmagával néz szembe. „Iszonyú minden angyal, valóban. Az angyal felfoghatatlansága és rémületessége abban rejlik, hogy megmutat engem magamnak." – írja.

Győrffy éles tájképeket készít. Mégsem a pontosan makrózott részleteket keresi, hanem valamit, ami ezekből következik, ami rajtuk túlmutat. „Az előttem kibomló táj tovább már nem egyszerűsíthető, szellemi arculatát látom." – fogalmazza meg. Az erdő lelki lenyomata, az erdő lelkének térképe érdekli. Azok a szakrális pontok, ahol a táj behatol az énbe, azok a rituális pillanatok, amikor az én feloldódik a tájban. Az ember és a környezet közös metszete, közük egymáshoz. Egyszerre működtet egy metaforikus és egy valóságos szintet, amelyek ekvivalensek, pontosan megfeleltethetőek egymásnak. A köd transzcendens és immanens, fogalmi és manifeszt is. Akárcsak a part, a határ, a haza. „Már nem a földön, még nem az égben, hanem a kettő között" kell őket keresnünk. A körülkeríteni áhított kifejezésére ugyanakkor mégis elégtelenek. Épp arról szólnak elvégre a mondatok, ami nyelvileg megfoghatatlan, le nem írható, kifejezhetetlen. „A kép mindenünk, s végül minden kép önarckép. A tengeröböl, a gyertyánok gyökérrendszere, a folyó árterének fűzfái, mind egyetlen titokzatos történet hallgatag elbeszélői."

Legújabb kötetében Győrffy – szervesen kapcsolódva az eddig megjelentekhez – burjánzó, morajló mozdulatlanságot jelenít meg. A köveket mohák lepik el, a kövekben hangok, illatok rejtőznek. A táj, mintha állandóan bekapcsolt üzenetrögzítő lenne, vagy még inkább üzenetközvetítő. Szervezi a gondolatokat, mozdulatokat, a szavakat, olykor a szerző korábbi írásait is szólongatja. A prózaforma a verseknél lazább szerkezeteket eredményez, szellősebb szövegeket. Melyeknek azért így is minden során átdereng az időtlenség, s vele a magányosság. Az eltévedés, ami közelebb visz az otthonhoz, az üresség ritkán tapasztalt eufóriája, a halált eljátszó beavatás. A feladat és a kényszer: ebben a folyvást változóban meglelni a változatlant. Hát, az olyan nehéz, mint a víz alatti zúgót megfigyelni. És ugyanolyan szép is.

 (...)

 Ha működne az úttörőmeccsek, szögletrúgások és kapufák mellett portfoliójába könyvheti kalkulációkat is beemelő fogadóiroda, úgy hiszem, osztalék nélkül játszatta volna, hogy a Vörösmarty téren kötetbe kötve láthatjuk viszont Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának első évadát (Fülkefor és vidéke - Magyar mesék). És befektetett pénzecskéjét mindenki visszanyerte volna. Az Élet és Irodalom hasábjain tavaly tavasszal indult, kezdettől népszerű szabadnép-négyperceseket, országértékelő beszélyeket, avagy az életünkbe menthetetlenül beköltözött cikornyás politikai beszéd e fájó szatíráit ugyanis leemelhetjük immár a könyvespolcról is.

Sorozatfüggő jóbarátaim bizonyára több tapasztalattal bírnak arról, milyen érzés a hétről hétre vetített epizód-betevő után DVD-formátumban is kézbe venni az így-úgy átvészelt idény mindahány darabját. Mindenesetre a Fülkefor és vidékét olvasva nekem úgy tűnt, az évközi friss szövegek utólag és ömlesztve fáradtabbak már. Mi szól mégis a kötetbe szerkesztés mellett? A borítékolható siker mellett, a markáns lenyomat-jelleg tán. Hiszen a napi médiagroteszkre heti médiagroteszkekben reflektáló kedélyes dohogások újraolvasásával főcímek, blogbejegyzések, kommentek, sörözések idéződnek fel. Újraéljük az egész évadot. „Preambulum-mondó-versennyel", „Ződ Pardonnal", „I am F-fel”, közmunkával, „ofsorral”. Parti Nagy noteszlapjai afféle intelmekként, vagy még inkább kerál-tükrökként megmutatják, s – példás redundanciával, mi amúgy is lényege – szótárba szedik a közbeszédet uraló politikai kommunikáció alapszókészletét. Mindemellett akarva-akaratlan rögzítik az ország megosztottságát, széttartását is. Heveny tünete ennek, hogy se az nem jár utána, aki hiszi, se az, aki nem. Mondja mégis a magáét mindahány. És itt érhető tetten – aki ismeri a szövegeket, annak persze ez nem új –, hogy a gyanútlanul, nyelvi bonbonként szopogatott Magyar mesék valójában borzasztóan keserű olvasmányok. Mert a jó groteszk ugyebár egyfelől ironikus, másrészt viszont felkavaró.  

A Parti Nagy-olvasásnak egyébként általános mellékhatása nálam, hogy ha félreteszem a könyvet és email, SMS írásába kezdek, vagy telefonálok, beszivárognak, „bécicmörögnek” nyelvhasználatomba az író kifejezései, nyakatekert mondatai, szócsinálmányai. Noha a Fülkefor és vidéke követi inkább a jasszt, mintsem képzi, jól egyensúlyoz mesei-, beszélt- és blognyelv között. Az is igaz viszont, hogy a kölcsönvett alapforma andalító nyugalmán túlnő a kommentdüh.

Menzel Hát nem tudom… című publicisztika-sorozata több kötetre rúg már, de érdekességéből mit sem vesztett. A Magyar mesék kapcsán jelenleg az a legnagyobb kérdés szerintem, meddig variálható még az alapötlet úgy, hogy hétről hétre izgalmas, tüzes maradjon.

Míg felzászlózott konvojok és tévéhíradók plasztik-mosolyának távolából ismertem csak diplomatákat, joggal vélhettem, hogy snájdig élre vasaltságuk fényévnyire van a filoszokat általában jellemző merengő-üzemmódtól, az (ön)irónia pedig még annál is távolabb áll a szmokingos koktélpartik világától. Egészen addig hittem, hogy lezser, nagydumás külhoni megbízottak csak a filmvásznon léteznek, amíg meg nem jelent Protokoll címmel meghirdetett egyetemi kurzusunkon egy ex-kiküldött. Méltóságteljesen, vászonzsebkendőbe fújta ugyan az orrát, de másfél órán át jobbnál jobb sztorikkal szórakoztatott minket. Sótlanságnak nyomát sem mutatta, sőt a nem ritkán rázós kérdéseinkre is készséggel válaszolt. Úgy tűnt, teljesen normális figura, ráadásul kellően reflektált viszonyba került egykori beosztásával, s bár míg a katedrán állt, alig pillantott a csuklóján ketyegő Rolexra, abban a másodpercben, ahogy lejárt az idő, megköszönte a türelmet, összecsukta finombőr aktatáskáját s odébbállt. Szörényi László úgy fogalmaz, a diplomaták java részének nagyjából annyi humora van, mint a hőlégkezelt poloskának. Ha ez így is van, említett találkozás mégiscsak a bölcsész és a rezidentúralakó közti párbeszéd lehetőségét előlegezte számomra.

Vas Norbert

Forrás:  Litera (2012.06.09.)