Mi köt össze egy magányos amerikai írónőt, egy ellenzéki chilei költőt, egy magyar gyökerekkel rendelkező izraeli régiségkereskedőt, és egy látszólag múlt nélküli (mégis titkokkal teli) angol írónőt? Nos, nem az irodalom szeretete, hanem egy réges-régi íróasztal, tizenkilenc fiókkal, az egyik örökké zárva. Az asztalnak története van, sőt, történetei, mint ahogy mindenkinek annyi története lehet, amennyit akar, vagy amennyire a saját sorsa rákényszeríti.

A Nagy palota története négy fő karakter narrációjából épül fel, amit esetenként továbbiak egészítenek ki. Az önvallomások, visszaemlékezések, emlékfoszlányok kusza hálójából mindenki egy-egy saját világot kreál, melyek helyenként egyezhetnek, máshol azonban gyökeresen eltérő képet is alkothatnak. Így lehet az is, hogy egy férj és egy feleség, vagy egy apa és a gyereke ugyanabban a térben és ugyanabban az időben teljesen másként éli meg akár ugyanazokat a dolgokat is.

Nem csak az asztal rejteget azonban titkokat, hanem a szereplők többsége is. És még ha ez nem lenne elég, hazudnak is, saját maguknak éppannyira, mint a körülöttük élőknek. („Nem volt ebben semmi gonoszság, semmit nem akartam rejtegetni, csak örömöt okozott, hogy elhagyom magam, és egy pillanatra valaki mássá válok (…)”.) Mégsem ezek verik azonban a legnagyobb éket szereplőink közé, hanem talán azok a szavak, amelyek mindig ott voltak a nyelvük hegyén, de amelyeket végül azután soha ki nem mondtak, vagy azok a gesztusok, érintések, amelyek valahogy elakadtak félúton, és amelyeket azután meg is tartottak saját maguknak.

A regény fülszövege „katartikus sorsmozaikot” ígér, és azt gondolom, ez utóbbi kifejezés nagyon is találó. A cselekmény, már ha beszélhetünk ilyenről, ugyanis nem lineárisan, hanem töredékes elbeszélésekből áll össze valamiféle egésszé a szemünk előtt (ezt amúgy én eléggé szeretem, és szerettem itt is). A hangsúly azonban nem is annyira a külső, mint inkább a belső történéseken van. Egy nagy emlékezet-, érzelem- és reflexió-cunamit kapunk, amely lenyűgöző és pusztító (és időről időre túlírt) is egyszerre.

„Nem, nem dédelgetek semmilyen misztikus elképzelést az írásról, Tisztelt Bíró Úr, munka ez, mint bármelyik másik mesterség; az irodalom ereje, mindig is úgy gondoltam, a mű létrehozására irányuló akaratban rejlik. Ebből kifolyólag sosem tettem magamévá a gondolatot, hogy az írónak bármilyen különleges rituáléra van szüksége ahhoz, hogy írjon.” (Nicole Krauss: Nagy palota, Magvető, 2012.)

A befogadást némiképp nehezíti, hogy a fő narrátorok „hangjukban” sokszor nagyon is megegyeznek, markáns különbségek csak történeteikben mutatkoznak, nyelvükben, megfogalmazásaikban, szófordulataikban alig. Ez különösen Mr. Bender (a regénybeli Lotte Berg írónő férje) és egy Mrs. Fiske nevű nő találkozásánál volt zavaró, ahol a férj visszaemlékezéseibe beékelődő női narráció mintha ugyanazon a nyelvi-gondolati síkon haladt volna tovább.

A legmegrázóbbak ugyanakkor a szeretetüket kimutatni képtelen szülők és az elvárásoknak megfelelni képtelen gyerekek történetei, amelyekből ebben a regényben különösen kijutott.

„Hallgass ide, Dov. Mert ezt csak egyszer mondom el: ki fogunk futni az időből, te meg én. Függetlenül attól, milyen siralmas az életed, neked még van időd hátra. Azt kezdesz vele, amit akarsz. Vesztegetheted az erdőben kóborolva, egy odúlakó állat szarásnyomát követve. De nekem nincs. Gyorsan közeledek a véghez. Nem fogok visszajönni költöző madarak alakjában, vagy virágporként, vagy bűneimhez illő módon valami ronda, alantas lényként. Mindez, ami vagyok, mindaz, ami voltam, őskövületté fog szikkadni. És te magadra maradsz vele.”

Ha van valami, amiből sokkal többet vártam (vagy vágytam), az a budapesti múlt és gyerekkor bőségesebb felidézése lett volna, de lehet, hogy ez csak egy magyar olvasóban okoz némi hiányérzetet. De nincs kizárva, hogy ez is ott van valahol, jól elrejtve. Például a tizenkilencedik, legkisebb fiókban. Kulcsra zárva.

Forrás: Gerincre vágva (2012.06.23.)