Mihez kezdhet különleges képességével egy látó? Sigurjón Birgir Sigurðsson, akinek művészneve egyszerre jelent látást és látomást, itthon leginkább Björknek írt dalszövegei által lehet ismert, noha első kötete még 1978-ban jelent meg. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál jóvoltából – ahol 2012-ben az északi irodalom képviselői mutatkoztak be – közelebbről megismerhettük mind a szerzőt, mind magyarul nemrég megjelent művét, A macskarókát is.

A XIX. század végén játszódó kisregény a hagyományos izlandi életforma és a külvilág elkerülhetetlen ütközésének története, amely szokatlan, olykor csodás eseményeken keresztül bomlik ki. A falu zárt, beszűkült életébe betörő új, ismeretlen létforma képviselői – mint a Down-kóros Abba vagy a Dániából hazajött, egyetemet végzett Füvész-Fridrik – nem csupán a legfőbb helyi vezető, Skuggason tiszteletes ellenszenvét vívják ki, hanem a közösség addigi szilárd világnézetét is megkérdőjelezik. A regényben Skuggason és Fridrik küzdelmét követhetjük végig, ahogyan szembeszállnak az előítéletekkel, saját közösségükkel, az őket körülvevő természeti erőkkel – és saját démonaikkal. A cím az izlandi hiedelemvilág egy különös lényére utal: az utószó magyarázata szerint – amely Egyed Veronika fordító tájékozottságát dicséri – a skuggabaldur kandúr apától és róka anyától született, veszedelmes jószág, amely emberi nyelven beszél, és bárkit megátkozhat vagy megölhet. A macskaróka az izlandi természet félelmetes, fenyegető és kiszámíthatatlan arca, amely az ott élőknek a mindennapi valóságot jelenti.

Saját meghatározása szerint a mű „népi történet”: egyfelől Fridrik és Abba közös életének, másrészről az őket elutasító tiszteletes rókává változásának elbeszélése. Hogy magához a népi történethez a könyv mely része is tartozik, elsőre nem könnyű megállapítani, mert a szerkezettől távol áll az egyszerűség. A Skuggason vadászkalandját leíró keretelbeszélésről – amelybe Abba története ágyazódik – kiderül, hogy valójában betéttörténet, amelyet Fridrik egyik barátjához írt levele zár le és ránt vissza a valóságba. Skuggason fantasztikus történetét végig valami látomásszerű lebegés hatja át. Amellett, hogy a jégbarlangba zárt tiszteletes paranoid képzelete fokozatosan átveszi az irányítást, már kezdettől fogva bizonytalan, hány nap is telt el a vadászat kezdete óta (noha a szakaszok elején jelölve van a dátum). Ezt lehetne akár a szerzői következetlenség számlájára is írni, de nem zárnám ki, hogy a szerző szándékosan zavarta össze az időrendet. Hasonló hatást kelt a Fridrikről szóló szakaszokban a jelen és a múlt idő váltakoztatása, amely egymásba oldja az emlékezést és a jelent. A titokzatos Abba még titokzatosabb csomagjáról csak a lány halála után derül ki, hogy a koporsóját rejti – egy műgonddal kifaragott, latin mondásokkal díszített, összerakható koporsót, amelynek eredete homályba vész. A rejtélyek, a természetfölötti jelenségeket Fridrik beletörődő nyugalommal veszi tudomásul, ami az olvasót is arra készteti, hogy ne törje a fejét a miérteken: fogadja el a csodákat.

A történet népiessége nem csupán fantasztikum és hétköznapiság zökkenőmentes összefonódásában mutatkozik meg. Az ezüst, szürke és fehér színekben szerénykedő borító remekül illik a belsőhöz. Sjón nyelvezetét egyszerre jellemzi minimalizmus, letisztultság és könnyed líraiság – a szöveg néhol valóban Björk dalaira emlékeztet. A stílus szinte balladisztikusan szűkszavú, éppolyan kopár és rideg, mint az ábrázolt vidék, a végeredmény mégsem válik szürkévé; ellenkezőleg, az érzelmek fölfokozottan hatnak a hideg, embertelen környezetben. (Talán éppen ezért volt feltűnő, hogy a szerző egy alkalommal gyöngysoros, aranyruhás lányokhoz hasonlította az északi fényt, ami zavaróan elütött a szöveg egészétől.) A szereplők helyett többnyire a tetteik beszélnek; belső monológra csak az utolsó előtti szakaszban kerül sor, ami éles fényben állítja elénk Skuggason üldözési mániáját, vadságát. Noha Fridrik és Abba érintkezéséről nem tudunk meg sokat, a beszéd itt sem jut jelentős szerephez; Fridrik gondolatait pedig jóformán a regény végéig nem ismerjük meg, s ott is csak annyit, amennyit egy levélben jónak látott leírni. Az olvasó tehát mintegy szabad kezet kap, hogy elgondolkozzon, mi is járhatott a szereplők fejében. Ez a zártság a regény szerkezetében is jól érezhető: a szöveg láthatóan nem akar sokat markolni, a végeredmény így összefogott és egységes lesz. Kétségtelen azonban, hogy az egyszerű nyelvezet és a minimális cselekmény nem mindenki tetszését fogja elnyerni.

A szereplők viszonyai egymással szövevényesen összekapcsolódó szimmetriákból épülnek föl: Fridrik és Skuggason, Abba és a félkegyelmű Hálfdán, Abba és a róka, Skuggason és a róka ellentétpárjai kapcsolódnak egybe az elbeszélés két alappólusává, Izland és a külvilág, illetve ember és természet szembenállásává. A Koppenhágában tanult Füvész-Fridrik, aki a legközelebb áll a hős szerepéhez, egyszerre van otthon és idegenben: szellemi horizontja szélesebb, mint a falusiaké, családi öröksége mégis a vidékhez köti. Közösségből való kivetettsége még hangsúlyozottabbá válik Abba befogadásával: az átlagból kiemelkedő Fridrik az átlag alatti szellemi és fizikai nyomorban élő lányban találja meg élete célját. Abba első ránézésre primitív, szinte természeti lény: hangosan énekel a templomban, ahová szeret szépen kiöltözve elmenni. A másik értelmileg sérült figura, Hálfdán, az Abbával és Fridrikkel szembenálló, a faluközösséget képviselő Skuggason tiszteletesnél szolgál, legfőbb vágya pedig az Abbával való házasság.

Több figura jóformán nem is jelenik meg a regényben, csupán levelekből, visszaemlékezésekből tudhatunk rólunk; a kapcsolatrendszer mégis összetett és sokrétű. Sjón karakterábrázolása egyszerre visszafogott és merész: a minimalista stílus ellenére világosan érződik a morális állásfoglalás, ami – noha hatásos egységet alkot a hangvétellel – szintén nem felelhet meg minden olvasó ízlésének. A szűklátókörű és kegyetlen Skuggason kiközösíti a normális beszédre képtelen Abbát, akin az emberi nyelven megszólaló macskaróka áll bosszút (a szerző szerint a tiszteletes és a róka társalgása inspirálta Lars von Trier Antikrisztusának hasonló jelenetét). Ember és természet, vadász és a vad egymásba alakulása ez: a tehetetlen dühből leölt állat lenyúzott bőrét magára öltő Skuggason beleolvad a természetbe, állati sorba jut. Füvész-Fridrik és Abba egy másik, tisztább világ képviselői, amely egyszerre emberfölötti és emberalatti. Míg a falu lakói ellenséget látnak a természetben (hiszen az évente kiáradó patak rendszeresen elönti a temetőt, magával sodorva a halottak csontjait), addig Fridrik erdőtelepítésen fáradozik, a közösség nagy derültségére; nem pusztítani, hanem teremteni akar. Abba státusza talán a legfőbb vízválasztó. Fridrik, aki kiszakadt eredeti környezetéből, hogy aztán visszatérjen oda, az egyetlen, aki valódi irgalmat és gondoskodást tanúsít egy másik ember iránt. Azzal, hogy felülvizsgálta saját életét és környezetét, jó és rossz tudásának birtokába jutott. A történetet lezáró levélben mind Abba, mind Skuggason fölött ítélkezik, egyszerűen és közvetlenül; egyben arra is emlékeztet, hogy ember és természet könyörtelenségére csakis a fokozott emberség, emberiesség lehet a válasz.

Habár A macskaróka nem mindenki regénye, a nyitott olvasót kétségkívül sikerül meggyőznie arról, hogy a visszafogott külső mögött igenis meghúzódhatnak nagy szavak – és szükségünk is van rájuk.

Evellei Kata

Forrás: KULTer.hu (2012.06.19.)