Szinte mindenki egyetért abban, hogy a közéleti-politikai költészet egy ideje újra a „levegőben van". Ez a változás érlelt meg egy bőséges válogatást a jelen és az elmúlt évtizedek versterméséből: az Édes hazám című antológia a Könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Válogató-szerkesztőjével, Bárány Tiborral beszélgettünk.

„A vita valóban működni kezd"

- Az Édes hazám nem jóelőre kialakított kiadói terv részeként született, hanem saját története van. Elmondaná, minek is köszönheti ez a kötet a megszületését?

- Két szálon futott a „cselekmény". Kemény István Búcsúlevél című verse, amely az Élet és Irodalomban jelent meg, majd több válaszvers is érkezett rá, egyfajta tünete volt annak, hogy a kortárs közéleti líra újra érdekessé kezd válni a szélesebb olvasóközönség számára. Magyarországon egy verseskötetet átlagosan két-három-négyszáz példányban vesznek meg. A közelmúltban Erdős Virág Na most akkor című versét a Facebookon pár nap alatt három-négyezren osztották tovább, majd amikor megjelent a Népszabadság online-on, akkor még tízezren. Kemény István versével fél évvel korábban szintén valami hasonló történt. Ugyanez a jelenség figyelhető meg egyébként a könnyűzenében is: amióta Magyarországon nem működik a politikai közbeszéd, azóta a művészetnek jóval nagyobb szerep jut a közösség ügyeinek megtárgyalásában.

A másik szál: az ÉS-ben Radnóti Sándor és Bán Zoltán András levélváltásával vita indult a kortárs politikai költészetről, melyhez többen hozzászóltak, jómagam is. Én azon az állásponton voltam, hogy az elmúlt húsz évben is létezett politikai költészet, csak nem figyeltünk rá. A váltás lényege tehát nem az volt, hogy a költők hirtelen elkezdtek közéleti verseket írni, hanem, hogy most újra elkezdtünk figyelni ezekre a művekre. Ezt követően Károlyi Csaba, az ÉS szerkesztője meghívta Radnóti Sándort és engem a Klub Rádióba a Szabad a pálya című műsorba, ahol is Sándor felvetette, milyen érdekes lenne összeállítani egy ilyen témájú antológiát. A Magvető Kiadónak megtetszett az ötlet, és mivel én fejtettem ki a vitában, hogy korábban is létezett politikai költészet, rám bízták a kötet szerkesztését. Másfél hónapom volt rá, hogy összeállítsam az antológiát, tehát gyorsan kellett dolgozni.

- Ez igen rövid idő egy ilyen vaskos kötet összeállításához. Milyen koncepciót követett, mi volt a metódusa?

- Egyrészt emléknyomokat követtem: Petri György, Orbán Ottó kései költészete, Kovács András Ferenc vagy Gergely Ágnes közéleti versei az én kamasz- vagy korai egyetemista korom olvasmányai voltak. Azt láttam, ezek a művek nem csak az én emlékeimben „működnek" nagyon jól, hanem ma is megszólalnak. Ez volt tehát a bázis, ehhez kezdtem keresgélni mai szerzőknél a köteteikben, illetve végignéztem szinte teljes egészében az elmúlt időszak folyóiratainak verstermését. És hogy valóban mennyire élnek ezek a versek, bizonyítja a médiakampányunk a Facebookon: a kötet oldalán az antológiából választott rövid idézeteket Lerner Balázs remek fotóblogjáról származó képekkel párosítottunk össze, az oldalt várakozásainkon felül nagyon sokan látogatták meg. A képek és a verssorok mintegy önálló életet kezdtek élni.

- Ahogy a borító is nagyon szépen ábrázolja: a mai magyar közéletet durva törésvonalak, mély árkok szabdalják. A kötet előszavában ön rámutat: elsősorban a versek párbeszédét szerették volna megteremteni. Nem idealizmus ez egy ilyen „harctéren"?

- Mikor a keresés fázisában dömpingszerűen olvastam a verseket, arra lettem figyelmes, hogy egyes versek közvetlenül megszólítják egymást, mintha csak válaszként születtek volna egymásra. Holott a szerzők jó eséllyel nem is olvasták a másik művet. Világossá vált, hogy az anyagot úgy érdemes tagolni, ha ciklusokat alakítok ki, amelyek nem csak tematikailag szerveződnek, hanem finomabb kapcsolatokat kialakítva párbeszéd jön létre a művek között. E dialógus költői tradíciókon is átível: az egyik vers úgy válaszol a másikra, hogy közben a vers beszélőjének szerepfelfogása vagy viszonya a költői nyelvhez adott esetben teljesen eltér a másikétól. De ettől még működik a dialógus - mint egy demokráciában, ahol eltérő világnézetű, társadalmi és családi hátterű, más és más értékeket és érdekeket képviselő állampolgárok beszélik meg a közös ügyeiket. A jó vers tényleg képes arra, hogy blokkolja a hétköznapi értelmezési mechanizmusainkat. Ha manapság két ember leül beszélgetni egymással és politikára terelődik a szó, majd kiderül, hogy a beszélgetőpartnerünk a „másik" oldalhoz tartozik, akkor azt vesszük észre, hogy hirtelen megváltoznak az arcvonásai, és egyszer csak Orbán Viktorral ülünk szemben, vagy fordítva, Gyurcsány Ferenccel. Ilyenkor rögtön előkerülnek az untig ismert nyelvi konstrukciók: a „szemkilövető", a „hazaáruló", a „morális válság"... A versek olvastán ezek a hétköznapi beszédhelyzetek átalakulnak, az olvasó kénytelen lesz értelmezni, mit mond a szöveg, ami első pillantásra vonzóan furcsa és érthetetlen, vagy miért tudja pontosan kimondani, amit ő is akarna, méghozzá olyan pontosan, amire ő soha nem lenne képes. Beszéltem pár olvasóval, akik azt mondták, hogy a könyv letehetetlen: a vita valóban működni kezd vers és vers, vers és olvasó között, ahogy megszabadulunk a sablonos, hétköznapi nyelvi fordulatoktól.

„Tessék még ilyen köteteket csinálni"

- Szerkesztőként azonban nem csak versekkel, hanem szerzőkkel is dolgozik. Nem nyúlt darázsfészekbe?

- De igen, csak nem érdekelt a dolog. Védett helyzetben voltam, mert a szerzőkkel Turi Tímea, a kiadói szerkesztő tartotta a kapcsolatot. Arra számítottam, sok költő megkérdezi majd, hogy ki szerepel az antológiában, mert ha ő igen, akkor én nem fogok, satöbbi. Ez azonban egyáltalán nem így történt. Egy-két szerző nem járult hozzá a közléshez, de ők sem politikai okokból. Néhányan megkértek minket, hadd nézzék meg a tartalomjegyzéket, amikor már összeállt a kötet. Kérdés, hogy a kritikákban mennyire lesz majd központi kérdés, hogy a kötet megfelelően kiegyensúlyozott-e világnézetileg. Ha erről lesz szó, azt jelenti: a kritikus nem talált érdekesebb szempontot a kötet elemzéséhez, nem jutott eszébe jobb, mint hogy megszámolja, melyik ideológiai oldalról hány szerző hány verssel szerepel az antológiában. Mi szándékosan megnehezítettük a dolgát: nem csináltunk névmutatót, csak címmutatót. Abban reménykedem, hogy a kötet valóban működik majd, így nem a számolgatás lesz a fő ihletforrás a kritikusok számára.

Nagyon gazdag a kortárs magyar költészet, számos hasonló antológiát lehetne összeállítani. Ezt az anyagot is lehetett volna más ciklusokba rendezni, de más verseket is be lehetett volna válogatni a kötetbe. Joggal kérdezheti valaki, hogy miért épp ezek a versek szerepelnek egy-egy költőtől, miért hiányzik ez vagy az. És ez így van jól, tessék még ilyen köteteket csinálni, jöjjenek elő további ajánlatok, hogyan olvassuk az elmúlt húsz év közéleti líráját! Egyáltalán nem az volt a célunk, hogy ez a válogatás bármilyen értelemben is kanonikus mérföldkő legyen.

- Valóban elég alapanyagot lát újabb kötetekhez?

- Persze. Nekem másfél hónapom volt az antológia összeállítására, és ilyen vaskos kötet született. A Magvető sem ekkora kötetre számított, de a kiadó rugalmasságát jelzi, hogy végül így is vállalták az antológia megjelentetését.

- Még az antológia megjelenése előtt rendezett a Fiatal Írók Szövetsége egy vitaestet a politikai költészetről, ahol a központi kérdés az volt: szétválasztható-e a költészetben esztétikum és politikum. Többen azon az állásponton voltak, hogy Kemény István Búcsúlevele bár fontos, de nem jó vers. Az antológia összeállításakor önnek kellett-e valamelyik rovására dönteni?

- Szerencsére nagyon nehéz helyzetbe nem kerültem, ilyen lett volna, teszem azt, ha egy rettenetesen rossz vers nagyon jól illeszkedett volna valamelyik ciklusba. De ilyen nem volt, mert a rossz vers nem szólít meg senkit és semmit, nem válaszol másik versre, nem képes dialogikus viszonyt teremteni. Ugyanakkor meg kellett hoznom néhány nehéz döntést. A legtöbb vitát kiváltó ciklus a 2006-os őszi események feldolgozása, az utcai erőszakra adott költői reflexiók ciklusa. Itt például Csontos János verse megosztja az olvasókat. De nagyon örülök, hogy ezt a verset egy olyan dialógusszituációba tudtam beemelni, ahol gazdagodik a jelentése. Még egy hagyományos szerzői verseskötetnél is nagyon sokat módosít a kompozíció a versek esztétikai értékén. Vagyis nem az az alapkérdés, hogy Kemény István verse jó vagy sem, hanem hogy miképp működik a költői kontextusban. Ha valami ekkora hatást vált ki, az nem lehet rossz vers. Inkább a mi reflexeinkkel van baj: egy relatíve szűkebb körben ismert szerző írt egy verset, amely sokkal több olvasót szólított meg a várhatónál - erre fel mi azon kezdünk rugózni, hogy „jó"-e a vers vagy sem. Holott maga a történés sokkal érdekesebb, mint az állítólagos esztétikai értékek kérdése. Megjegyzem, szerintem a Búcsúlevél önmagában véve is jó vers.

- Nem túl nagy az az időtáv, amelyet az 1990-ig visszanyúló válogatás átfog? Ma már fényévekre vagyunk attól a kortól.

- Valóban, de próbáltam arra törekedni, hogy a kilencvenes évek elejének politikatörténetét szinte teljesen kizárjam, így a romániai forradalom reflexióit vagy a nagy rendszerváltós verseket kihagytam a válogatásból. Van egy olyan blokk a kötetben, amelybe a rendszerváltást értelmező versek kerültek, de az egy erősen szűrt ciklus. Ehelyett inkább a '90-es évek közepétől a napjainkig terjedő időszakra koncentráltam. A koncepció lényege ugyanis, hogy olyan verseket mutassunk be, amelyek ma is megszólítják az olvasót, mert a mi társadalmi-politikai valóságunkról szólnak. '95-98-tól már nagyjából abban a világban éltünk, mint ma.

„A kortárs közéleti líra vezető ágazata manapság a könnyűzenében van"

- A szerzők életkorát tekintve a 35 körüliek képezik az alsó határt, a fiatalabb költői korosztály kimarad. A most indult generáció nem ír közéleti verseket?

- Turi Timivel valóban mi ketten vagyunk a legfiatalabb közreműködői a kötetnek, de ebben nem volt semmi koncepció vagy tudatos szerkesztői döntés. A kimaradókat személyesen is jól ismerem, ők az én korosztályom. A közelmúltban indultak egyszerűen nem írnak politizáló vagy közéleti verseket, vagy ha igen, azok nem fértek bele egyik ciklusba sem. Nagyon jó véleményem van Nemes Z. Máriótól kezdve Krusovszky Dénesen keresztül Kemény Liliig vagy Fehér Renátóig a legfiatalabbak költészetéről, Simon Mártonról nem is beszélve. Ők mind nagyon jó szerzők, de történetesen nem találtam tőlük olyan verset, amely beilleszthető lett volna a kötetbe. Ez a korosztály akkor kezdett el verseket írni, amikor a legkevésbé volt „divatos" a politikai költészet, vagyis a kétezres évek elején-közepén. Ekkora már véget ért a '90-es évek lelkesült időszaka, de még nem jött el a teljes csömör, amikor újra érdekessé vált volna a politikai költészet. Simon Mártonnak például mostanában indult be a slames-hiphopos karrierje, számos remek közéleti verssel, a Litera közéleti verspályázatán Nyerges Gábor Ádám 3. helyezést ért el egy politikai költeményével. Talán ha tíz év múlva ismét összeáll egy ilyen kötet, abban már nagyon sok, akkor 30-as, 40-es szerző lesz. Magam egyébként azt gondolom, és az ÉS-beli vitában meg is írtam, hogy a kortárs közéleti líra vezető ágazata manapság a könnyűzenében van. A Volt Fesztiválon lesz is egy beszélgetés erről a Werk Akadémia szervezésében, az „Édes hazám dalokban" címmel. Nem gondolom, hogy a mostani fiatalok jobban megcsömörlöttek volna, mint mások, csak a könnyűzenét jobb közegnek találják, mint a papíralapú költészetet, és lehet, hogy ebben végső soron igazuk van.

- Ha az ember elmélyed ezekben a versekben, nem sok nyomát találja a reformkor optimizmusának, kifejezetten pesszimisták a költők.

- Nem tartom szerencsés szempontnak a „pesszimista" és az „optimista" versek megkülönböztetését. Az antológiában olvasható versek - az olvasó aktív közreműködésével - megpróbálják megérteni és megértetni, hogy mi, a magyar politikai közösség tagjai milyen helyzetbe lavíroztuk magunkat mára. A kötet valamiféle közös tudást fejez ki, és ezek a tudni érdemes dolgok nem kellemesek. Ettől függetlenül nagyon sok jókedélyű, humoros szöveg is olvasható az antológiában. Önmagában optimizmusra ad okot, hogy a kötet megjelent, a szerzők nem vonták vissza a verseiket. Természetes olvasói reflex, hogy azt kérdezzük, a szerzők inkább optimisták vagy pesszimisták-e, de annak megértése a versek segítségével jóval fontosabb, hogy a közbeszéd gyakran használt narratívái nem pontosak, nem segítik a közös ügyeink tisztázását. Egyébként az a tapasztalatom, hogy ezek a versek igen jól felolvashatók, és inkább megrendülni szoktak az olvasók, nem pedig lehangolódni.

- És az eddigi szakmai visszajelzések?

- Eddig megjelent egy alapos, inkább dicsérő kritika Füzi László tollából az Új Könyvpiacban, illetve egy másik az est.hu-n, ahol az álneves szerző nagy terjedelemben taglalja, mi minden hiányzik a válogatásból. Arról a majd' négyszáz oldalnyi versről sajnos nem nagyon beszél, amely végül bekerült az antológiába. És hát Csontos János, a kötet egyik szerzője is írt egy megdöbbentő, nehezen minősíthető politikai publicisztikát a Magyar Nemzetben. Érthetetlen, hogy ha egy költő-publicista, aki verssel szerepel az antológiában, nagy terjedelmet kap egy országos politikai napilapban, akkor azt arra használja, hogy különféle irodalompolitikai, hatalmi összeesküvéseket leplezzen le a kötet apropóján, illetve manipulációval vádolja meg a szerkesztőket. Másodlagos frissességű összeesküvés-elméletek helyett akár bizony arra is koncentrálhatott volna, hogy az egybeválogatott versek milyen dialógust kezdeményeznek egymással - akár az ő művével. Füzi László is megfogalmaz bíráló megjegyzéseket, ő például Tandori közéleti költészetének bemutatását várta volna a kötettől. Jómagam is nagyon szerettem volna, ha Tandori-vers is jelen van az antológiában, de egyszerűen de nem tudtunk úgy verset választani tőle, hogy valamelyik ciklusba beférjen. Ugyanez áll Tolnai Ottóra, hogy másik kedves szerzőmet említsem. Náluk a közéletiség annyira áttételes, olyan mértékben keveredik minden egyébbel, hogy a verseik kilógtak volna a sorból.

- Van a kötetben szereplő alkotók közül, akinek az ismertsége Erdős Virág közelmúltbeli sikeréhez hasonlóan kiemelkedett?

- Erdős Virág példája roppant tanulságos: egyértelműen szakmai hiba volt, hogy a kritikusok korábban nem figyeltek fel rá. Én is kritikus vagyok, tehát a szemrehányás nekem is szól. Erdős Virág versei jól olvasható, retorikailag és formailag ügyesen szerkesztett, megrendítő hatású művek. Az irodalomkritika ma még nem ritkán úgy véli: az igazán mély költészet nehezen olvasható, töredezett, nem próbál közvetlenül az érzékeinkre hatni. Bízom benne, hogy lassan feladjuk ezt az előfeltevést, és felfedezzük, hogy Erdős Virág jelentős költő, nagy közönségsikerrel. Voltam például Havas Henrik egy rádióműsorában, és kiderült: számára a kötetből Erdős Virág versei jelentették a legnagyobb felfedezést. Szálinger Balázs verseskötetének is van egy rajongói oldala Facebookon, sok-sok „regisztrált" olvasóval. Számomra nagy felfedezés volt a kései Határ Győző közéleti költészete is. De ez a kötet tényleg nem szerzőközpontú: magam sem próbáltam megjegyezni, melyik alkotótól pontosan hány mű szerepel. Az, hogy Szálingertől, Mestyán Ádámtól „darabra" sok vers van, nem azt jelenti, hogy ők számszerűsíthetően a legfontosabb fiatal magyar költők, hanem ezek a versek jól működtek az adott ciklusokban.

- Várható, hogy a kiadó előrukkol majd újabb válogatással?

- Előbb várjuk meg, mi lesz ennek a kötetnek a sorsa, visszhangja. Az antológiának most piaci termékként kell megállnia a lábán. Ha sikeres lesz, könnyen lehet, hogy egy - akár bővített vagy más formátumú - második kiadás is megjelenhet. De egyelőre az olvasók nagy részének idegen az a szituáció, hogy megvásárolnak egy verseskötetet. Ráadásul sok vers elérhető az interneten is. Arról kellene most meggyőzni az olvasókat, hogy érdemes kortárs lírakötetet vásárolni, mert a mai magyar költészet sokszínű és izgalmas. Verset olvasni fontos és izgalmas vállalkozás - és mikor olvassunk mai verseket, ha nem éppen akkor, amikor a kortárs líra remek formáját futja?

Laik Eszter

Forrás: Könyvhét (2012.07.02.)