Kántor Péter amióta csak olvasom, meglep. A nagy költő szóhasználat felemlegetésétől eltekintek, mert azt minden indoklás nélkül tényként kezelem. Kántor Péter nagy költő. Aki nem hiszi, járjon utána. A költészet nehézfényű szerszámosládájából előszedegetett klasszikus fogalmak ebben a költészetben borzongást kiváltó erővel hatnak. Az ember gerincén pattog a vers, a rím, rázza a ritmus. Ez a költészet az emberi testet teljes egészében igénybe veszi. A homloktól a lábujjakig.  („Megszokod, mint a falu a harangot" „És nem tudom, hol kéne kezdenem, / de nem halunk bele, nem ebbe, nem.")

Kántor Péter új kötete a Köztünk maradjon címet kapta. A pár éve megjelent, a korábbi kötetekből összeválogatott és újabb versekkel kiegészített könyv, a Megtanulni élni után a friss könyv annyiban új, amennyiben a régiek voltak azok, a téma és a Kántor Pétert jellemző játékok, eszközök maradtak a régiben. Klasszikus hegedű az övé, régi melódia, akárhányszor veszik elő, örökké ütősen szól.

Objektivitás a személyesség érzékeny szövésű ruhájában, személyes kép a világról, a világokról, amennyiben a tárgyak, emlékek külön világáról beszélhetünk. Kántor Péter különben sem ódzkodik ettől, a beszéd előtte nem ismeretlen, nem idegen anyag, a beszéd metafora, eszköz, a tárgyak elhelyezésének szolgálatában. Kántor Péter beszél. Sokat. Szerelemről, öregségről, halálról, biciklibalesetről. Semmi közünk hozzá. Nagyon sok közünk van. Egy anyahalálban személyesen és személytelenül ott vagyunk mindannyian. Az érzelmeink. A tudatunk. A halálélményünk. A biciklibalesetben ott van Magyarország összes biciklistájának története. Mert Kántor Péter tudja ezt. Nem azt mondom, hogy rajta kívül senki nem tudja, azt annál határozottabban, hogy kevesen. Egy Kosztolányi Dezső, egy Vas István, Petri György, ilyen emberek tudják. Köztünk maradjon. Állítja a cím. Kéri. Férfiasan felszólít. Figyelmeztet. Jó, maradjon. Köztem és Kántor Péter között. Az olvasók és Kántor Péter között, bizalmasan, barátian. „erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. Meg a lánya, / fekete plasztikzsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis / kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket", olvassuk a leghétköznapibb sorokat a Levél anyámnak című versben. Mi ez? Miért tartozna rám a szoknya, a blúz, a pulóver? Annyiban tartozik rám, hogy költészettel van dolgom. A legegyszerűbb szavakkal a legtragikusabb dolog szakadéka felett imbolygó vers beavat, a rituálé részévé tesz. Levél anyámnak. Innét, odaátra. Innét, odaát egy üzenet. Kántor Péter az 1997-ben kiadott, Búcsú és megérkezés című apahalál-kötet után megírta az anya-halál kötetet. Párdarabok.

Közben a sistergő, melankolikusan vidám, bölcsen derűs nosztalgia- és emlékezés-versek. A zenéje meg, mint egy süllyedő hajón a fekete billentyűkön játszó fekete bőrű jazz-zongoristáé. Kántor Péter beszél a legszebben a halottaival. A kortárs magyar irodalomban Kántor Péter mond a legtöbbet a halálról. „ Nem igazság, hogy soha! Tudom én: / egy-két év kihagyható; kihagytuk ezt is, újra, / de hogy végleg - az nagyon durva. / Hogy nem ülünk ki a teraszra többé együtt", Kántornak halálnyelve van. Jól áll neki. Tiszta, egyenes beszéd. Kántor Péter nem szomorít el. Mesél. Elmesél ezt-azt. Az életét. Beavat. Az életébe, az életekbe. A sajátunkba. Magáról mesél rólunk. Van aztán itt vers Puskinról, a könyvespolcról, Ödön von Horváthról. Nem bonyolultan, csak úgy, egyszerűen. Főnevekkel, igékkel, névmásokkal. Alanya van, állítmánya, határozói, jelzős szerkezetei. Egyszerűen, mint Goethe vagy Kosztolányi Dezső.  Itt abbahagyom.

Ayhan Gökhan

Forrás: BárkaOnline (2012.07.02.)