Remek dolog Spiróval egyet nem érteni. Elég tudásgyarapító, vitát felszító cikkeiből, tanulmányaiból néhány bekezdés, s azon kapjuk magunkat: már fogalmazódik is állításaival szemben a tartalmas belső ellenszegülés. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A teljes cikk itt olvasható.

Visszaemlékezések szerint József Attila és Nagy Lajos egyszer késhegyre menően hadakozott egymással, zöld-e a tenger vagy kék (az esetet más szereplőkkel, például Zelk Zoltánnal is feljegyezték). Egyik nem engedett igazából: zöld, másik hajtogatta: kék. Végül a fáma szerint József Attila elégelte meg a szópárbajt: Rendben van, kék – de nem úgy, ahogy te gondolod!
Spiró György korábban – szépirodalmi művekben – az esztétikailag kimunkált szépírói közlés elementáris elhitető erejével deklarálta: Magyarország nincs. Magam is egyetértettem (egyetértek) vele – csak nem úgy nincs, ahogy az író levezeti. „A magyar züllést ő sem tudta megúszni – fogalmazza meg most a Magtár lapjain, Fodor Géza nekrológjában –, egyre idegesebben látta, miként vész el a modern Magyarország…” Nagyszerű a Fodor-portré, bár e sorok írója teljesen másképp látta épp ilyennek a sokoldalú dramaturgot, lenyűgözően művelt egyetemi oktatótársat. De igaza van-e az 1946-os születésű, az 1943 és 2008 között élt Fodor nevében is szóló, a saját generációs szerencséjüket emlegető Spiró frappáns, sokkoló tézisének: „Kivételes sorsú nemzedék a miénk, és csak azok mázlijával vethető össze, akik 1849. október közepe után születtek, és legkésőbb 1914 júliusában meghaltak”?
Természetesen a züllés-szemszög és a mázli nemzedéki szemszöge is vitapozícióba hozza a cikk- és tanulmánygyűjtemény (egészében inkább: esszékötet) szerzőjét. Spirónak ez a vágya, ideája: a különböző értékelhető nézetek szabad kifejtése és ütköztetése. Az ő felfogásában Shakespeare túl nagy formátum ahhoz, hogy ketten ugyanazt gondolják róla (feltételezhető szerepösszevonásairól és egyebekről). Minden formátum elég nagy, hogy dialogizálni lehessen és kelljen róla. A kulturáltan konfrontáló párbeszéd alapja a radikális, csattanós véleménynyilvánítás. A III.-mal jelölt fejezet végén már (részint ironikus) címével is ilyen az Örkény, a népi író nyolc oldala, és előtte a röpke (félperces) regény- és novellaajánlók majd’ mindegyike (klasszikus irodalmunkból). Példának okáért ez a beszéd, a vérbeli Spiró-beszéd: „…legnagyobb írónk eredendő gyöngeségeit és kiküzdött erényeit ritka világossággal tárja fel” egy kisepikai válogatás. Legnagyobb írónk: Móricz Zsigmond. A gyöngeségeivel együtt. Melyek eredendőek. De kiküzdötte erényeit, hogy az ezerkilencszázhúszas évektől színre lépjen „A nagyon nagy, a hibátlan író”. „(…ezt ő maga is tudta, le is írta)” – hangzik az érvek egyike. Ami azt illeti, az ugyancsak az ünnepi könyvhétre kiadott újabb Móricz-naplók (1926–1929) tanúsága szerint a legnagyobb író még korántsem találta hibátlannak magát. Sőt. Igaz, e három-négy év során főképp színdarabban utazott.
A nem elsősorban céljuk, inkább jellegük folytán provokatívnak nevezhető szövegrészek élvezetes írásokban, elmemozdító elánnal szólalnak meg. A mozgalmas-anekdotikus-summázó portré és az egyéni-történeti fénytörésbe állított emlékezés különösen otthon van Spiró tollán (Hubay Miklós és a „jól megcsinált darab”; Major elvtárs; Corvina-köszöntő; Csehovot fordítva; Hogyan leltem rá Bogusławskira stb.). Köszöntőiért kevésbé lelkesedem. Búcsúztatóiért lelkesednék, ha ez nem tűnne kegyeletsértőnek. Spiró jobban ír holtakról és élőhalottakról, mint élőkről.
A könyv szerkezete részben evidens, részben meg is keveri az öt fejezetet. M. G. P.-ről az I.-ben szerepel a nekrológ, a IV.-ben a Könyvkritika a Luzsnyánszky-dossziéról: a színikritikus belügyi jelentéseinek gyűjteménye (és a jelentésírás pszichológiájának egyszerre meggyőző és ingatag, csak kiegészítésekkel elfogadható, erkölcsileg nem kedvezőtlen minősítése). Jótékony hatású lett némi „ugrálás” az összeállításban. Szép lassan rá kell jönnünk: ez a leglogikusabb szerkezet. Az sem jár rosszul, aki az utolsó ciklus átfogóbb szövegeinél lép be a kötetbe (Hogy győznek a provinciák?; Az áfium; Bekerítve stb.) – hevenyebb tartalmi és stiláris élményhez jut, akitől nem idegen az előre-hátra lapozgató olvasás.
Az „emberséges tér” kifejezést a Spiró egykori munkahelyét, a lebontott Vörösmarty téri épületben működött Corvina Kiadót felidéző életrajzi töredék tartalmazza. „Keresni ugyan nem kerestünk sokat – írja –, a képzőművészeti albumok kivételével a munkánknak nem sok értelme volt, de valamennyien díjaztuk, hogy országon és világon kívül, valamely különlegesen emberséges térben lebeghetünk a kilencedik emeleten, ahol a marháskodásra, játékra, nyelvi poénkodásra mindig kapható volt valaki, s hogy mi, akik a történelem enyhébb korába születtünk, befogadtattunk a börtöntöltelékek közé”. (Magyarázat: Spiró kollégái közül kik „meséléssel”, kik „nemes hallgatással” adták a közösség tudtára az ötvenes évek elején vagy ötvenhatosként megszenvedett tapasztalataikat.) Emberséges tér az, ahol „minden emberiből felkészült” emberek is előfordulnak (mint Fodor és mások). Ahol Shakespeare-t ezerféleképp lehet – szabad, kell, üdvös – magyarázni, ahol „reális emberszemlélet” megszerzésére nyílik lehetőség, s aki képes dolgoztatni a talentumát, meg is szerzi (mint Mikszáth Kálmán), ahol kőkeményen, bár illúziók nélkül lehet nemet mondani a jelenkori Üzlet művészetére és az „abszolút többség” művészeti igényeire (például Mel Gibson Passió-filmjére). Ahol a tenger lehet kék is, zöld is, de tengersége bizonyos.

Tarján Tamás

Forrás: Revizor Online (2012.07.09.)