Szálinger Balázs új könyve egy igen érdekes vállalkozás, egyfajta szintézis. Amit az M1/M7 kötetben személyre szabottabban, egyfajta egyéni sorstörténetként mutatott be – már egy akkor is szimbolikus, kissé bujtatott nyelven –, azt most egy sokkal szélesebb körre alkalmazza, kitágítva a szövegeken belüli tér és idő kereteit. KRITIKA

A teljes cikk a Kultúra.hu -n olvasható.

A 2009-es, korábbi könyvben is helyet kapott jó néhány szöveg, mely közéleti kérdéseket tematizált, lírai keretek között, de az új könyvnek ez a fő irányvonala, ahol az alanyiság csak nagyon halvány módon, legfeljebb a játékosabb versekben kerül igazán előtérbe. Az új könyv címéül szolgáló szó: Köztársaság, valóban egy nagyon is összetett kifejezés. Ahogyan azt a szerző maga is kiemelte egy interjúban; vonatkozhat egy nagyobb közösségre is természetesen, ugyanakkor megvan benne az a személyes vonatkozás is, ami két ember közös ügyét, szövetségét, együttélését jelenti/jelentheti. Így már biztos, hogy egy több réteggel bíró szövegkorpuszról van szó, ahol a közösségi ügyek, megoldásra váró problémák mögött legtöbbször ott rejtőzhet az egyéni, személyes mítosz is. De vajon tényleg ott rejtőzik-e?

A könyv maga öt jól elkülöníthető egységre tagolódik, méghozzá olyan módon, hogy mindhárom műnem (líra, dráma, epika) szerepet kap, egyfajta hálót alakítva ki. Azt, bevallom, nem igazán értem, miért kellett a könyvet ilyen sok – konkrétan öt – egységre tagolni, talán a múltról, jelenről és jövőről való beszéd eleve ad(na) egy koncentrált szerkezetet a könyvnek. Személy szerint a kimondottan lírainak szánt elemeket nem biztos, hogy két külön egységre tagoltam volna.

Az utolsó előtti rész látomásos módon, egy új világháború eljövetelével beszéli el a jövő egy lehetséges megvalósulását, s ez a vízió talán a leginkább alkalmas arra, hogy valami személyeset, valami emberközelit, olyasmit közvetítsen, amiért – véleményem szerint – legtöbben a lírához fordulnak. Itt képes igazán arról beszélni, ami a kevésbé hangsúlyos része a „köztársaságnak”, a társas létről, melyet sokszor a külső harcok, a külvilág lehetetlenít el. S bár ez a rész az epikus egysége a könyvnek, a szerző talán nem veszi rossz néven, ha a IV. egységet mégiscsak lírainak tekintem, már csak a szerelmi szál kibontakozása, az önvizsgálat, s azon sajátosság miatt, hogy itt mutatja meg, milyen összeegyeztethetetlen legtöbbször a személyes és közösségi „érdek”, egy folyékony, jambikus lüktetésű nyelven.

Az első ciklus önálló versszövegekkel vonul végig olyan területeken, problematikákon, melyeknek érintése kissé idegenül hathat az olvasóra. Talán nem megszokott az, hogy ilyen nagy mennyiségben kerüljenek terítékre a közösségi kérdések, s még talán nem is ez az, ami megnehezíti a befogadást – ez egyfajta kihívás is lehetne –; hanem, hogy a szövegek mintha nem építenének ki egy olyan ívet, mely egy afféle tematikát képez, ami alapján az olvasó rendezni tudná magában a felmerülő kérdéseket, témákat. Azt talán érteni vélem, hogy Szálinger Balázs típusokat rajzol, ha a vidék sajátosságaira, vagy mondjuk a korrupcióra, ellehetetlenítésre, hagyományokra, hagyománykezelési mechanizmusokra gondolunk, de a közéleti kérdések kibontása, az azokról való beszéd legtöbbször nem egyértelmű, elvész a metaforákban, és sokszor űr marad(hat)  a befogadóban egy-egy verszárlat után.

Az intolerancia kérdése, mely gyakorlatilag az egész könyvön végigvonul, azonban az egyik olyan eleme a könyvnek, amire kiválóan reflektál jó néhány szöveg, s mely alapvető probléma a társadalomban.  A sokszor talán kissé érthetetlennek, megfoghatatlannak tűnő textusok mögül az szinte minden esetben kivillan, hogy Szálinger Balázs olyan élethelyzeteket vázol, olyan szituációkról ír, amik sokak számára talán nem rejtenek többletet, de mintha arra törekedne, hogy a látszólag értéktelennek tűnő dolgokból is kiemelje és megmutassa a lényegeset, bensőségeset: „Ugye nem hagyjuk veszni az a négy-öt / Elárvult falut ott Debrecen alatt? / Ugye úgy döntünk, megnézzük a helyszínt, / s kiszállunk ketten, mint felsőbb akarat? (…) A kallódókat óvón fölemeljük, / Megsimogatjuk, mielőtt nevük, / Dolgozzparaszt és söpörjaparaszt lesz – / Szigor s törődés lesz a rendszerünk. // És jó kezekben lesznek majd az erdők, / A fából hő lesz, a hőnél szerelem, / És boldogságunk érzetével fűtjük / Föl a népünk csikorgó teleken.” (Hajdúsági szerelmesvers).

A Köztársaság rész a leghosszabb egysége a könyvnek; s ókorban játszódó drámával kapcsolatosan hosszan lehetne értekezni, milyen módon érintkezik a mai korral, s a vázolt problémák, azoknak megjelenítése, mennyire hangsúlyos, de erre nincs itt elegendő tér. Inkább még egy olyan szegmensét emelném ki a könyvnek, ami különösen megfogott: a több versen keresztülvitt apa-fiú viszony, azoknak a dolgoknak a boncolgatása, mint a félelem, tisztelet, bűntudat kérdése – egy efféle viszonyrendszerben: „Nyilván gondoltál arra, hogy meghal. / Nyilván tudod, hogy épp idegenben / Leszel, mikor elér a híre, / Nyilván felkészülsz arra a hírre – / De arra gondolsz, hogy egy halálnak / Képei vannak?” – Sok mindenről lehetne még írni a Köztársaság kapcsán, s biztos vagyok benne, hogy mindarra, ami fontos, az olvasók rá is találnak majd.

Szöllősi Mátyás

Forrás: Kultúra.hu (2012.07.07.)