Szálinger Balázzsal a Köztársaság című legújabb kötete kapcsán beszélgettünk a divatba hozott politikai költészetről, drámairodalomról, Kolozsvárról, erdélyi és magyar szekértáborokról, megrendelt szövegekről és a harmadik világháborúról.

Az Irodalmi Jelen Online interjúja teljes terjedelmében itt olvasható.

Időnként kiprovokálod azokat az élethelyzeteket, amelyek írásra késztetnek. A Köztársaság című, legújabb kötetedhez mennyire volt szükséged erre a tudatos inspirációra?

Az új kötet három műnem, a líra, a dráma és az epika mentén áll össze, lényegében van benne egy verseskötet is. Verset, úgy gondolom, nem lehet programszerűen írni, vagy jön, vagy nem. Például a kolozsvári évemben összesen öt verset írtam, amelyből négy egészen rettenetes lett. Budapesten másfél hónap alatt ennek a többszöröse született. A határidő jó angyal, vezérlő múzsa, de a versek magukban az általad említett módon nem tudatosak. Ha épp utazom valahová, és ott megcsap valami, akkor valószínű, hogy vers születik belőle. Ezt az ösztönösséget lehet inkább kezelni; azt, hogy miről szóljon pontosan, nem. A dráma és a verses epikai rész, a Háború, nyilván tudatosabb. Azt nem lehet egy éjszaka alatt részegen megírni, rákészülést igényel.

A Kolozsváron töltött közel egy éved, rövidebb későbbi ott-tartózkodásaid milyen szerepet játszottak a Köztársaság című drámád megszületésében?

Eleve úgy érkeztem 2010 elején Kolozsvárra, hogy már megvolt a dráma alapötlete, címe, témája. Rengeteg Julius Caesarral kapcsolatos könyvet vittem magammal, hogy ezekre alapozva elvégezzem az anyaggyűjtést, és utána ott helyben megírjam. Aztán máshogy alakult… Sok impresszió ért, emiatt nem lehetett normálisan dolgozni, egyszerűen az ottani életvitel teljesen más, mint a pesti. Onnan elvonulva lehet csak alkotni, viszont nagyon jót lehet arról írni, ami Kolozsváron történik. Amikor visszajöttem Pestre, akkor azonnal kijöttek a kolozsvári élmények. Oda mintha inspirációgyűjtés céljából volna érdemes menni. Pesten olyan sok hatás nem éri az embert.

Mennyire befolyásolt Kolozsvár mint aktuálpolitikai, közéleti terep?

Nekem nincs politikai-közéleti Erdély-olvasatom. Mint politikai terep nem befolyásolt, sőt nagyon örültem, hogy a 2010-es magyarországi kampánytól nagyon messze kerültem, kívülről szemlélhettem az itteni eseményeket és a sajtóját. Érdekes élmény volt szavazni a kolozsvári konzulátuson. Onnan nézve egyébként úgy tűnik, hogy Magyarországon mindenki megőrült. Ezt Pesten gyakran hangoztatjuk, de valójában nem gondolunk bele: tényleg nagyon hülyén festünk a határ túloldaláról. Magyarország külső perspektívából – ezt kaptam meg Kolozsváron, és e nélkül nem született volna meg ez a könyv.

Nagyon messze vagyok a mitizálós Erdély-képektől. Az elején nyilván mindenki hatása alá kerül ennek. Az első egy-két évemben én is azt láttam, hogy Csíkszereda milyen gyönyörű város. Aztán az ember később rájön, hogy nem maga a város, hanem az ottani emberek képezik az igazi értéket.

A Köztársaság című dráma meg a köteted verseinek zöme a közéletiséggel foglalkozik, mégis mintha ódzkodnál attól, hogy legújabb könyvedet bárki is politikai-közéleti kontextusban emlegesse. Miért van ez?

Pártnevek meg konkrét utalás politikusokra tudtommal nincsen benne. Köztársaság cím alatt, ha az ember a virágokról ír, egyből közéletinek tűnik. Fáj, hogy az egyéb, mondjuk, szerelmes versek a sajtóban nem tűnnek érdekesnek. Pedig ott vannak, nem egy, nem öt, nem tíz. De nem baj, én adtam a címet, és ez ezzel jár.

Hogyan viszonyulsz a Magvető marketing-stratégiájához, konkrétan ahhoz, hogy egy politikai költészet hype-ba ágyazza be köteted megjelenését?

Ezt nem a kiadó részéről tapasztalom. Magyarországon újabban nagy sajtója lett a politikai költészetnek, nyilván megvan ennek az oka. Pedig nem kevesen vagyunk, akik ezt már régóta csináljuk. Tény: az elmúlt másfél évben több ilyen vers született, mint korábban. Ennek örülni kell, szó sincs róla, hogy ők nem aggódnának őszintén.

Két és fél éve megszületett a kötetcím, a dráma ötlete is, és ezzel élt is a kiadó, pont úgy, ahogy azt egy vállalkozásnak kell tennie. Ez a vállalkozás egyébként eleve anyagi bukásra ítélt termékeket ad ki, a könyvem például sosem hozza vissza az árát. Az Édes hazám című antológia szintén inkább szakmai presztízst jelent a Magvetőnek, mint pénzt. Egyébként olyan névsort foglal magába, amelybe senki semmilyen oldalról nem fog tudni belekötni. Nagyon okos ötlet volt a részükről egy ilyen gyűjteményes kötet, és szép gesztus is azok számára, akik azt gondolták, hogy a költők már nem foglalkoznak a társadalommal. Győrffy Ákos kötetének is Haza lett a címe. Természetesen egy sorban vannak a plakáton ezek a kiadványok, ki ültetné szét őket, ha egyszer ennyire egymás mellé valók.

Korábban lekaptak volna a tíz körmödről ezekért a versekért. Úgy gondolod, hogy az irodalmi kordivathoz kell alkalmazkodni egy ilyen témával?

Már 2004-ben megkaptam a magamét az Első Pesti Vérkabaré című kötetem miatt. A könyvről szóló recenziónak a záró bekezdése valahogy így szólt: amint a közéleti költészettel próbál kísérletezni, picit idejétmúlt, de amúgy vannak benne más felfogású versek is. Már akkor emlegették ezt, nem éppen pozitív éllel. Két éve a legutóbbi verseskötet (M1/M7) megjelenése után is született egy kritika, ami teljesen ennek az olvasatnak rendelte alá a könyvet. Bármilyen vers kapcsán, amely szólhatott volna akár az öregedésről, a kritikus csakis ezt a megközelítést emlegette, méghozzá vádként. Mintha amolyan leleplezés-jellege lett volna. Szerencsére sokan voltak, akik nyugtattak – de annak nem örülök, hogy szinte minden későbbi kritika reflektált erre az egyre, ami nagyban meghatározta a kötet visszhangját. Biztos, hogy szerepe volt a dacnak is a Köztársaság címötletében.

Most kaptam egy lehetőséget arra, hogy tényleg elmondjam, amit akarok. Tessék, erről már nyugodtan lehet azt írni, hogy közéleti költészet, ott a cím, az is segít, félre se lehet érteni. Nem az az elégtétel, hogy annak idején bántottak, és most a többiek is írnak ilyen témákról, hanem az, hogy befejeződött az: valamiről nem szabad írni. Hiszen ez korábban tabutéma volt. Ennek vége, és ez óriási dolog. Képzeljük el, amikor az van a levegőben, hogy nem szabad szerelmes verset írni, mert ez az évtized nem arról szó. Annak idején például a formaköltészet, a formakultúra is tabu volt. Az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholynak és az azzal körülbelül egy időben induló magyarországi költészetnek, Karafiáth Orsi, Varró Dániel jelentkezésének pont az volt a médiaértéke, hogy ők újra formában kezdtek el írni. Elég felháborító, hogy léteznek ilyen divatok. A magyar verses epika és a próza terén nagyon erős hagyománya van a közéleti érintettségű irodalomnak. Ezt kidobni úgy, hogy idejemúlt, vagy elfejteni a hexametereket, rettenetes dolog.

Melyik tud jobban hatni, a közéleti dráma vagy a közéleti líra?

A dráma. Ez Térey János gondolata egyébként, de abszolút beállok mellé, hogy jelen pillanatban a lírának a legnagyobb felvonulási területe a színház. Amíg egy verseskötetet négyszáz példányban adnak ki, addig ez egy átlagos színházban másfél táblás házat jelent, ahol másfél-két órán át ugyanúgy verset, versben írt darabot hallgatnak az emberek. Persze, be van ágyazva a történetbe, meg függ a hatás a színészek tehetségétől, a rendezőtől, a világosítók és az egész stáb munkájától, de ami elhangzik, az mégiscsak költészet. Ez egy óriási lehetőség annak népszerűsítésére, hiszen színházba többen járnak, mint amennyi verseskötet elkel. Számomra a költészet a líra, a dráma és az epika gyűjtőfogalma. Mindhármat lehet egyszerre művelni úgy, hogy költő vagyok.

Miközben tele vannak a budapesti színházak, drámaköteteket nem nagyon tudnak eladni. Miért?

Nem tudom. Pár éve a Magvető újraindította a Rivaldát, ami a Szép verseknek meg a Körképnek megfelelő éves válogatás a legfontosabb színpadi művekből. 2008-ban jelent meg az utolsó szám, azt hiszem. Pedig létezik egy olyan kategória, hogy drámai költészet, vagyis olvasnivaló dráma. Vannak írók, akik olyan drámákat alkotnak (lehet, hogy én is olyan vagyok), amelyik lefolyik, leömlik a színpadról, semmi köze a színházhoz. Engem is figyelmeztetni szoktak a dramaturgok, amikor nagyon irodalmi vagyok. Ez egy teljesen más szakma. Vannak viszont olyan alkotók is, akik csodálatos, de nem színpadra való drámákat írnak. Nagyon nagy kár, hogy ennek nincsen olvasóközönsége. Tulajdonképpen egymás drámáit olvassuk. A vers, a próza még ki tud lépni a szakmán kívülre, de az, hogy valaki drámakötetet vegyen kortárs szerzőtől, nagyon ritka. Amikor megnézheti a színházban is, miért venné meg? Sok mű az előbb említett okok miatt nem jut el a színpadig, hiszen elve alkalmatlan az előadásra. Az ember tragédiája az egyik klasszikus, amire azt szokták mondani: nem színpadi mű, de csodálatos olvasnivaló.

Írásból tartod el magad. Befolyásolja-e a művészi teljesítményt a megrendelésre írt szöveg?

Írásból és ügyeskedésből. Dalbetéteket írok, fordítok időnként. Nem zavar, hiszen ebből élek. Megrendelésre nem is egyszer kellett drámát írnom. Befolyásol valamennyire, de hát csak azt a megrendelést kell elfogadni, amelyben van fantázia. Volt olyan, amikor nem vállaltam el a felkérést, mert nem szerettem volna bohócot csinálni magamból. De például a Kalevala, az első drámám, vagy a második darabom, az Oidipusz gyermekei esetében is a rendező felől jött az ötlet, aki elmondta a darab címét, és hogy körülbelül miről kellene szólnia az egésznek. Ezeket leszámítva tulajdonképpen szabad kezet kaptam. A drámaírásba bele tudom vinni a saját világomat. Ha nem passzol hozzám a téma, akkor egyszerűen nem írom meg.

Köztársaság című drámád kapcsán kaptál már színpadi felkéréseket?

Pécsett a POSZT-on egy felolvasószínházi előadás készült belőle, amelyet egy nagyon kedves barátom rendezett. Olyan színészek is szerepeltek benne, akik a korábbi darabjaimban is feltűntek. Ezen kívül egyelőre nem kaptam még más felkérést.

Kolozsvári színpadon el tudod képzelni? Mennyire Erdély-kompatibilis a darab?

Szerintem az, de nem valószínű, hogy a kolozsvári színházban fog menni.

Miért?

Nem érzem, hogy nagyon érdeklődnének irántam, de ez nem bántás. Egyébként ezt úgy mondom, hogy én írtam a kolozsvári színház és az opera közös produkciójaként 2010-ben előadott, Odaadnám magáért a vesémet című szilveszteri kabaréműsor szövegét.

Nem nagyon szoktak kortárs drámaírók megjelenni Erdélyben. Székely Csabát leszámítva ötven alatti drámaíró tulajdonképpen nincsen. A Székely Csaba darabjából készült előadás megnyerte a POSZT-ot, ami óriási siker, de az sem véletlen, hogy ő sem az erdélyi kőszínházi világban kapta az elismerést. Természetesen innentől kezdve kapja majd a felkéréseket (és ez nagyon helyes), viszont kockáztatni nem mertek vele ismeretlenül, még Kolozsváron sem, ami, ugye, művészszínház.

Mi indokolja a szerelmi szál összekapcsolását a Köztársaságban és a Háborúban a közéletiséggel? Nem működne egyik a másik nélkül?

A címet nem föltétlenül csak közéleti olvasatban értem. Például van most közöttünk egy kétszemélyes köztársaság, amelyikben te viszel egy szerepet és én viszek egy másik szerepet. Ezeknek megfelelünk, amennyire lehet. Ugyanígy van ez egy szerelmi kapcsolatban is. Kialakul egy kétszemélyes dimenzió, amelyben megvannak az adott szerepek, mint ahogy egy tízmilliós országban, egy tizennégymilliós népen belül is jelen van egyfajta közösségi összetartó erő. A köztársaság szót a kifejezés lényegi értelmében használom, ahogy azt egy nyelvész is tudná magyarázni. A köz, a társ, a társas tagokra osztva már elgondolkodtatóbb és összetettebb a jelentése. Egy gyűjtőcím, amelybe belefér a közéleti is, de érhető alatta sok minden más is.

Mennyire szimpatizálsz Brutusszal?

Hát nem nagyon. De abban a korban nincs is senki, akivel maradéktalanul egyet lehet érteni. Nagyon összetett, zűrzavaros világ volt, amikor annak is igaza van, akinek nincs. Brutus meg Caesar is ennek a játszmának az összetett szereplői voltak.

Miért érdekel a háború mint téma? Ez visszatérő motívum műveidben.

Ha már közéletiségről beszélünk, akkor mindennek a végső pillanatán is el kell gondolkodni. Az életnek a csúcsra járatása, a legdurvább dolog, ami történhet az emberrel, az a halál. Amikor minden ráció elvész, és semmire nincs esély, kitör a háború. Ha a közélet érdekel, akkor érdekel a háború is. A békében sokkal durvább erők is vannak egyébként, mint a háborúban. Remélem, ez átjön a Háború című elbeszélésben.

Egy harmadik világháború előképét vetíted ki Magyarországra. Elképzelhetőnek tartod, hogy ez bekövetkezzen?

Most beszéltem egy barátommal, aki annyi idős, mint én, és mondott egy mondatot ezzel kapcsolatban, amin elgondolkodtam. Miért lennénk pont mi az a szerencsés generáció, amelyik 2040-ig eléldegél, és megússza a háborút? Miért olyan biztos száz év béke egy olyan kontinensen, mint Európa? Európa eleve egy világháborús fészek, mindkettő innen pattant ki. Nincs háborúmániám, nem ez viszi az életemet előre, de ha belegondolunk, amióta a Római Birodalom felbomlott, harminc-, negyven-, ötvenévenként egész komoly, fél Európát érintő háborúk törtek ki.

A kolozsvári Előretolt Helyőrség költőiskoláját, ahol te is tanultad a „szakmát”, és amelyre meghatározó élményként tekintesz vissza, tudnád-e ajánlani a mai magyarországi pályakezdő költőknek?

Igen, az akkori állapotában mindenképpen.

A mostaniban már nem?

A mostaniban is! De tény, hogy kevés fiatalt látok. Annak idején mindenütt húszéves költők és prózaírók rohangáltak, és most kevesen vannak, úgy érzem. Fene tudja, hogy ennek mi az oka. Nem a népességcsökkenés, meg nem is kenném a társadalmi változásokra. Annak idején mindenki húszéves költő volt az asztalnál. Most hány fős asztalt tudnánk húszéves költővel megtölteni Kolozsváron? Nem azt mondom ezzel, hogy nincsenek fiatalok, mert még mindig arról híres az a műhely, hogy tehetséges fiatalok kerülnek ki köreikből. Például legutóbb Potozky Laci debütált az Áradás című kötetével a Helyőrségnél, aki nemrég a Magvető Kiadóval kötött szerződést a következő könyvére. Tehát nehéz lenne azt mondani, hogy nem folyik a fiatalokkal foglalkozás. Vass Ákos. Székely Örs. Vagy ott van például Márkus András, aki szintén sikerek előtt áll, még ha azok nem is szépirodalmiak. De most nincs üzemszerű keltető, mint, ugye, „a régi szép időkben”.

Hogy viszonyulsz az erdélyi irodalmi szekértáborokhoz?

Ezek az emberek a családtagjaim, barátaim, köztük nőttem fel, és ahogy én érzem, mindenféle szembenállás ellenére mégis le tudnak ülni egymás mellé egy asztalhoz. Magyarországra jellemző inkább, hogy úgy tudnak az irodalomban emberek egymás ellen menni, hogy már le sem ülnek megbeszélni a konfliktusokat, sőt, nem is köszönnek egymásnak. Erdélyben kézfogásig még mindig elment mindenki. Ez érvényes Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Székelyföldre egyaránt. A nagyváradi irodalom kicsit más, az szerintem nem is erdélyi literatúra, hanem inkább magyarországi.

„A pezsgő a munkásosztály itala, és a képviselőin átszűrve issza” – írod. Milyen italt ajánlanál a Köztársasághoz?

Hát azt az átalakult pezsgőt mindenképp (nevet). Na meg Unicumot, mindenhez Unicumot kell inni.

Boldog Zoltán és Varga Melinda

Forrás: Irodalmi Jelen Online (2012.07.02.)