A szegedi Könyvhét egyik záróakkordjaként, június 12-én Závada Pállal beszélgetett Szilasi László a szegedi Somogyi-könyvtárban. Az esős délutánon közéleti és irodalmi témákról egyaránt szó esett, így az új oktatási törvényről és a színházi alkotásfolyamatról is; a beszélgetés egy kardiológus humoros beszámolója után hatvanhét virtuális szívecskével zárult.

Tovább a teljes cikkhez!

Hőségre, világító, fehér székekre, piruló olvasókra aligha számíthattak a keddi beszélgetésre látogatók, nem úgy, mint Darvasi László szombati kötetbemutatóján, ahol néhány kitartó napimádó kivételével mindenki a lovas szobor vagy a Reök árnyékában keresett menedéket. A könyvhetet pár nappal később azonban olyan eső búcsúztatta, hogy már-már hiábavalónak tűnt esernyővel vagy kabáttal védekezni ellene.

Szombati beszélgetésére Szilasi László is utal néhányszor, immár az átázott cipőjű publikum előtt. Mostani vendégének ugyanazt a kérdést teszi fel kezdésként: szereti-e a Könyvhetet? Závada igenlő választ ad, hiszen a Könyvhéten természetesen több szó esik az olvasásról, megnő a figyelem, és a fontosabb könyvek egy része is ekkor jelenik meg. A Könyvfesztivál ezzel ellentétben kevésbé bensőséges, a kiadók beszélgetnek egymással, a figyelem pedig inkább a világirodalmi könyvkiadásra irányul.

Ha a könyvheti választékból kellene kiragadnia a legjelentősebb, friss kiadásokat, az író például Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke, Spiró György Magtár és az újra kiadott Kerengő, illetve Darvasi László Vándorló sírok című kötetét ajánlaná. Utóbbi, Závada szerint, néhány olyan novellát is tartalmaz, melyek világirodalmi rangúak, s példaként a Jézus-novellákat említi.

Ezután az író-olvasó találkozókra, majd magukra az olvasókra terelődik a szó. Závada Pál bevallja, minden hasonló beszélgetést elvállal, így ugyanis nemcsak arra nyílik mód, hogy az olvasók kérdezhessenek, hanem arra is, hogy ő maga első kézből értesülhessen aktuális problémákról, vagy tegyen fel kérdéseket például az őt vendégül látó középiskolás fiataloknak. Szilasi László megállapításával, miszerint az olvasóközönség, melyből mintha kiesne a pénzkereső korosztály jelentős része, leginkább idősekből, fiatalokból s hölgyekből tevődik össze, az író is egyetért. Ám ez írás közben nem befolyásolja, mint mondja, nem gondol az olvasóra, legfeljebb néha a feleségére vagy a gyerekeire.

A klasszikus kérdésre, hogy hogyan is lett belőle író, Závada Pál egyik legutóbbi interjújában azt felelte, fokozatosan. Most hozzáteszi, először gyűjtő akart lenni: minden forrásanyagot, amely csak fontosnak látszódhat egy probléma megfogalmazásához, legyen az interjú vagy fotó, össze kívánt gyűjteni s az információkat dokumentálni. Ekkor vetődött fel benne, hogy a különböző típusú anyagokhoz egy egységes formát kellene keresnie. Ezt az összművészeti jelleget, veti közbe Szilasi László, vajon a regény ki tudja váltani? Bár az ember először azt gondolná, válaszolja az író, hogy igen, ez még sincs így. A hangoskönyv tekinthető egyfajta váltásnak, de nem rendelkezik elég nagy táborral.

A legkritikusabb kérdést talán nem sokkal ezt követően teszi fel Szilasi László az írónak: hogyan érzi magát mostanában ebben az országban? Több tekintetben is rosszul, válaszolja Závada, hamarosan részt vesz például azon a röpgyűlésen, melyen ki fogják osztani az új oktatási törvény kidolgozóinak bizonyítványát, és egy szakemberek által írott, lesújtó elemzést a törvényről. Nem tud meglátni semmi biztatót abban, ami felé az oktatás és a politika halad, kezdve a támogatások elrekesztésétől a kultúraellenességen át a takarékoskodás miatt kezdeményezett forráskivonásokig. Kétségbeejtő az is, hogy talán lesznek olyan családok, amelyek az egyetemi reformok miatt nem tudják minden gyermeküket kitaníttatni, valamint hogy minden második fiatal külföldre szeretne menni.

Végül, de nem utolsósorban a színház is terítékre kerül, pontosabban, hogy mit is vár Závada Pál a színháztól? Ami leginkább tud hatni rá, feleli Závada, az az, hogy a színpadon egyszerre, a néző előtt történik minden. Egy jó előadás átrázza, megkavarja, ezért egy darabot előfordul, hogy többször is megnéz. Az, ha részévé válhat ennek az alkotói folyamatnak egy másik nagyon jó tapasztalat, és bár a dramaturggal folyik az írói munka, azt nem tudná elképzelni, hogy egy időben, a próba helyszínén dolgozzanak együtt a szövegen. Az átalakításokat egyedül, otthonában végzi.

A beszélgetést a közönség kérdései zárják. A felszólalók között van egy szegedi kardiológus, aki mintha egy tárcából lépett volna elő: Darvasi László június 2-i, Délmagyarország című lapban megjelent írása a doktorhoz intézi néhány sorát. Bár már számos belgyógyászati és kardiológiai témájú könyvet írt, meséli az orvos, mégsem kapott annyi visszajelzést, gratulációt, mint Az én szívgyógyászom megjelenése utáni napon. Beletörődötten, ám mosolyogva jegyzi meg azt is, hogy hiába írt sok könyvet, azok tíz év múlva úgyis elavulnak, ez a veszély azonban a szépirodalmat, köztük Závada írásait nem fenyegeti.

Szilasi László végül a kardiológus beszámolója után stílusosan virtuális szívecskékkel vet véget a beszélgetésnek, szám szerint hatvanhéttel; ennyi lájkot kaptak ugyanis Závada Pál következő sorai: „Hát mi kell még ahhoz, hogy őt a szívemből kivessem, ha az sem elég, hogy gyermeket fogan másvalakitől? Hogy nem tud, nem képes, nemhogy a szívem, még ez a vakon is folyton csak őreá sóvárgó testem se szabadulni tőle!”

Beszélgetés Závada Pállal, Szeged, Somogyi-könyvtár, 2012. június 12.

Hegedűs Gabriella

Forrás: KULTer (2012.06.22.)