Tovább A Vörös Postakocsi oldalára a teljes cikkhez.

Onder Csaba: Ebben a regényben sok minden jellemezhető az amphibium metaforájával. A kiinduló történetben jelen van konkrétan a béka mint kétéltű, evilág és túlvilág, tudomány és babona, ráció és szerelem. És igaz ez a szerzőségre is. Amphibium volna Alt Krisztián is? Mit tudhatunk róla?
 
Alt Krisztián: Rendszertanilag az emberfélék családjába tartozom, legalábbis az iskolában ezt mondták. Kétéltűnek legföljebb az életformám, illetve olykor a szemléletmódom tekinthető. Ami előbbit illeti: a munkahelyi teendők mellett mindig is voltak amolyan késő délutáni, esti, éjjeli, hétvégi elfoglaltságaim, ez a könyv is így készült. Ami pedig utóbbira vonatkozik: ha egy adott helyzetben eszembe jut, próbálom több oldalról is megvizsgálni ugyanazt a dolgot. De a regényre fókuszálva, úgy vélem, annyi közöm van Lőrinczhez (vagy annyi közöm nincs hozzá), mint bármely más író embernek egy-egy főhőséhez.
 
Onder Csaba: Ez az első regényed, sőt, a fikció, a szépirodalom terén is az első színrelépésed, jól tudom?
 
Alt Krisztián: Igen. Voltak más ötleteim is korábban, ám azok többnyire megmaradtak ötletnek, esetleg néhány oldalas karakter- vagy cselekményvázlatot készítettem belőlük, többre nem jutottam velük.
 
Onder Csaba: Ezek nagyon távol estek a Szeghalmi-történettől?
 
Alt Krisztián: Meglehetősen. Műfaj és téma tekintetében egyaránt vegyes volt a kép. Ifjúsági kalandregény éppúgy akadt az ötletek közt, mint sci-fi köntösbe öltöztetett szatíra; egyszer a munkahelyi szexuális zaklatást vettem témának, máskor a tűzszerészek munkája érdekelt. A karakterek pedig… lottózási mániában szenvedő nyugdíjasoktól Țepeș vajdáig volt köztük minden.
 
Onder Csaba: A regény alapötlete teljesen magától értetődő: máig megmagyarázhatatlan orvosi esetek történtek az egykori Ung vármegyében, tehát meg kell alkotni egy korabeli szakértő szemtanút, aki a végére járhat a furcsaságoknak. Hogyan, honnét jött az, hogy akkor ebből regényt írsz? Vagy előbb volt meg a szándék, s csak megfelelő témát és formát kerestél hozzá?
 
Alt Krisztián: A témára egyszerűen rábukkantam. Egy alkalommal egy könyvtárban tiszti címtárakat, repertóriumokat és különféle bibliográfiákat kellett böngésznem tanulmányi célból. Több órányi lapozgatás után az egyik kiadványban megláttam egy sort: „béka-szülés OT 1839”. A figyelmemet rögtön magához vonzotta a különös szóösszetétel. A kötet rövidítésjegyzékében kellett megnéznem, hogy mi az az OT, akkor még azt se tudtam, hogy egyáltalán létezett egy Orvosi Tár című folyóirat. A könyvtár gyűjteményében szerencsére megvolt a lap, 40-50 perc múlva már olvastam is az ungvári békaszülési esetről szóló cikkeket. Lenyűgöztek. A kritikai érzékem teljesen felmondta a szolgálatot, mindent elhittem, amit az orvos szerzők leírtak. És hát igazság szerint ott van a beszámolóikban minden, ami a regényem motorja lett: a talány, a tudományos szemlélet ütközése a népi hitvilággal, a boszorkányság gyanúja stb. Tehát a téma, egész pontosan a békaszülésről szóló két cikk volt meg először, azokból indult minden. Később, az egyik újraolvasáskor föltűnt, hogy beszámolója végén Hackell András megígéri: a békaszülési eset megoldásáról, az ügy további alakulásáról tájékoztatni fogja az olvasókat. Nos, én végiglapoztam a folyóirat további számait egészen az utolsóig (csaknem tíz évfolyam anyagát), de nem találtam folytatást. A két orvos nem közölt újabb cikket az esetről – ami azért is érdekes, mert más témában viszont publikáltak az Orvosi Tárban. Tehát nincs meg az ügy folytatása a lapban – gondoltam, megírom én. Elgondolkodtató és inspiráló volt számomra az is, hogy a Hackell-cikk első oldalának alján szerepel egy szerkesztőségi lábjegyzet, amelyben a redaktorok leszögezik: nem vállalnak felelősséget a közöltekért…

Onder Csaba: A regény komoly történeti-antropológiai-orvostörténeti kutatómunkát feltételez. A kiérlelt prózanyelv mellett alakjai, tárgyi környezete hiteles, cselekményvezetése hibátlan. Mennyi ideig dolgoztál mindezen?
 
Alt Krisztián: Az első cselekményvázlat megírásától (2006 ősze) a kézirat kiadói elfogadásáig (2011 tavasza) négy és fél év telt el. Ez idő alatt sok mindennek utánanéztem könyvtárakban, jártam patológiai boncoláson, sőt, valahogy úgy alakult, hogy még kórházba is be kellett feküdnöm egy műtét végett, amit ráadásul nem altatással, hanem helyi érzéstelenítéssel végeztek el rajtam, így végighallgathattam az orvosok társalgását a beavatkozás közben. Egyébként így utólag a kutatómunka egyfajta ajándékaként tekintek arra, hogy legalább egy kis rálátásom nyílhatott a magyar néprajzra, illetve a hazai néprajzkutatók munkájára, eredményeire – korábban mindez egyáltalán nem érdekelt, valamiért azt gondoltam, hogy a néprajz csak amolyan letűnt dolgok katalógusa, régi ruhák, földművelési eszközök, néhány népszokás és egyebek gyűjteménye, semmi több. Óriásit tévedtem.
 
Onder Csaba: A 19. századi ember tudatát már nem a vallás és a hiedelmek értelemadó kerete határozza meg kizárólagosan, hanem a társadalmi intézmények, azon belül pedig erőteljesen a jog és az orvostudomány vonja kontroll alá. Az orvosi nézőpont elbizonytalanításával regényed ennek problematikusságára is rámutat. Bakos és Szeghalmi „filozófiai” diskurzusai kapcsán mennyiben foglalkoztatott az, hogy megalkoss egy 19. századi embert?
 
Alt Krisztián: Törekedtem arra, hogy rekonstruáljak magamnak egy korabeli orvostudományi írásokból kielemezhető ember- és világképet, amit aztán a főkarakterbe építhetek, ám azt kell mondanom, nem találtam egységes tanokat tartalmazó forrásokat. A népi hitvilágban pedig eleve többféle elképzelés volt jelen egyszerre. Részben épp ez az élmény, tehát a nézetrendszereken mutatkozó helyenkénti törésvonalak voltak az ihletői az említett Bakos–Szeghalmi vitáknak. Találtam olyan korabeli szöveget, amelynek orvos szerzője természettudományi nézőpontból próbálta elemezni a „kiáramló léleksugár” megnyilvánulásait, cikke végén pedig Istent kérte, hogy adjon a nemzetnek sziklaszilárd jellemű hazafiakat, mindeközben fontosnak tartotta egy lábjegyzetben megcáfolni a népi hitvilág boszorkányos megnyomattatásról szóló elképzeléseit, vázolva a léleknek a mozgatóidegekkel és izmokkal való szövevényes kapcsolatát. Számomra az ilyen és ehhez hasonló szövegek egy elszánt, ám végleges válaszokat még nem hozó útkeresésről tanúskodnak, és erőteljesen inspiráltak a karakterformáláskor.
 
Onder Csaba: Ki volt számodra a célközönség írás közben? A naplóregényeknek ma is komoly divatja van, a levélregény nem kevésbé izgalmas, mégis zártabb, vagy kiszolgáltatottabb struktúra. Nem tartottál attól, hogy az eleve és szükségszerűen archaikus nyelvezet elrettenthet olvasókat? Vagy az orvosi nézőpont megalkotása ezt kompenzálná?
 
Alt Krisztián: Jó az a szó, hogy szükségszerű – előbb meséltem az ötlet forrásáról, nos, igazából föl se merült bennem, hogy mai nyelven írjam meg a regényt, oly sok szálon kötődik az említett két orvosi cikkhez (sőt, inkább beemeltem szereplőként a szerzőiket, hadd legyenek jelen ebben a formában is). Tisztában voltam mindennek a buktatójával, azaz hogy a nyelvezet leszűkítheti a lehetséges olvasók körét, de úgy gondoltam, nincs értelme másképp formába önteni a regényt, mert rögvest megszűnne a párbeszéd közte és az 1839-es szövegek között, ami jelentősen csökkentette volna hatóerejét. Egyébként tettem lépéseket a könnyebb befogadhatóság érdekében, próbáltam egyfajta egyensúlyt találni, megkeresni azt a pontot, ahol a régies nyelvi elemek talán még nem válnak taszítóvá és elidegenítővé a mai olvasók számára. A regény legelső változatában például több volt a szenvedő szerkezet és a többszörösen összetett, öt-hat soros mondat; a szövegben végig föltüntettem a reformkorban még használatos hiányjeleket például a lerövidült határozott névelő után (nem kímélé az lovaka helyett nem kímélé a’ lovakat), és nem csupán Lőrincz nevében alkalmaztam a mai szemnek szokatlan összetett betűket (czéhes legények, krajtzárokat, tsúszó-mászó állatok). A párbeszédeket régi idézőjelek tagolták (»A’ földet mívelem én is, mint mások.«). Aztán végeztem egy kísérletet két olyan emberen (egy családtagon és egy baráton), akikről tudtam, hogy nem jártak magyar szakra: megmutattam nekik ugyanazt a néhány oldalt az említett régies írásmódokkal és azok nélkül. A homlokukon kirajzolódó ráncok száma, a szemöldökük ívének változása és a procedúra végén elhangzott élménybeszámolójuk alapján úgy döntöttem, hogy egyszerűsítem a szöveget. De csak az előbb említett pontokon tettem meg ezt, azaz például a szókincs terén már nem. Később fölmerült ötletként, hogy a régi mértékegységeket maiakra lehetne cserélni, hogy ezzel is barátságosabbá váljon a szöveg – végül maradtam a régieknél. Bizonyos pontokon nyitott voltam a szöveg szelídítésére, bizonyos pontokon nem. (Eleinte egyébként volt egy olyan elképzelésem is, hogy imitált kritikai kiadást fogok készíteni, komplett jegyzetapparátussal, ál-szövegkorrekciókkal és egyebekkel, de aztán elvetettem az ötletet, mondván, ez talán már tényleg túlzás lenne.)
 
Onder Csaba: Kíváncsiskodnék: elkészültél a kézirattal, és elkezdted járni a kiadókat? Vagy Szeghalmi nevében csak postáztad a Magvetőnek? Hogyan történt mindez és milyen volt a fogadtatás?
 
Alt Krisztián: A magam nevében küldtem egy néhány soros e-mailt a Magvetőnek, amiben röviden leírtam, hogy miről szól a regény, gondosan belecsempészve a kis ismertetőbe a „békát szült” szókapcsolatot, és megkérdeztem, hogy érdekelné-e őket. A kedvező válasz után e-mail-csatolmányként elküldtem a kéziratot. Hat hónappal később kaptam visszajelzést a kötet későbbi szerkesztőjétől, Király Leventétől. Azt írta, hogy érdekesnek találják, de szerintük még dolgozni kellene a szövegen. Találkoztunk egy könyvesbolti kávézóban, ahol elmondott néhány változtatási javaslatot – a korábbi verzióban például Ilona kevesebbet szerepelt, elhanyagoltabb volt a szerelmi szál, illetve volt a szövegben egy eléggé közhelyes leszámolási jelenet, amit célszerűnek tűnt törölni. Eléggé kötődtem a korábbi változathoz, de végül úgy döntöttem, hogy letesztelem a javaslatokat, azaz módosítom a regényt, aztán ha legfeljebb nem tetszik a végeredmény, megírom majd nekik, hogy nem sikerült. De a régi és az új változat összehasonlításakor be kellett látnom, hogy jót tett a frissítés a történetnek, így elküldtem Leventének az új variánst, amit aztán elfogadtak. Más kiadót egyébként nem kerestem meg.
 
Onder Csaba: A szerelmi szál alkalmazása csak látszólag populáris fogás: a napló- és levélregények közismert tematikájába is jól illeszkedik, és Szeghalmi elvileg rögzített, racionális nézőpontját is ez billenti ki. Tehát igen lényeges mozzanatnak tűnik, ráadásul a főhős további motivációira is hatással van.
 
Alt Krisztián: Valóban, ezért is látszott célszerűnek a mélyítése. Az említett korábbi változat a XXI–XXVIII. levél anyagát még nem tartalmazta, Ilona nem volt ennyire kiemelt karakter. Sőt, a 2006-os, 2007-es első vázlatokban igazából csak a történet legvégén szerepelt, ugyanolyan mellékkarakter volt, mint mondjuk a halászok vagy a néző. A szerelmi szál fokozatosan vált a történet szerves részévé.
 
Onder Csaba: A Magvető Kiadó komoly marketing stratégiával állt a könyv mellé, felvállalva az illúziókeltést a pszeudo-szerzőség tekintetében is. Ez a Te szándékaid szerint volt, vagy a kiadó akarta így?
 
Alt Krisztián: Igazából egybeestek az elgondolásaink. Ami engem illet, valamikor 2007-ben vagy 2008-ban hoztam létre a számítógépemen a leendő regény szövegét tartalmazó dokumentumot. A címoldal volt a második momentum, ami elkészült benne, és már akkor is Lőrincz neve volt föltüntetve ott.
 
Onder Csaba: A regény végén Szeghalmi Lőrinc ismét útnak indul. A béka-szülés problémája lényegében megoldatlan marad. Szinte kívánkozik a folytatás. A regény elolvasása után azon töprengtem, hogyan volna ez lehetséges úgy, hogy az ismeretelméleti kételyek által táplált feszültség maradjon a fő motiváció, s a regény ne csússzon át szimpla rémtörténetbe. És a regénypoétikai lehetőségek is elgondolkoztattak. Mit gondolsz a folytathatóság lehetőségeiről, a levélregényforma teherbírásáról?
 
Alt Krisztián: Egy esetleges folytatást már aligha lehetne pusztán a békaszülési esetről szóló cikkek lendületére építeni, szükség lesz valami másra is – kérdés, hogy a jelenlegi ötleteim közül be fog-e válni valamelyik. Ami pedig a levélformát illeti, elképzelhető, hogy változni fog, de semmiképp sem egyes szám harmadik személyű, mindentudó szerzői narrációra. A kötött, ha úgy tetszik, szűkített nézőpontú történetmesélés az írás során sok örömöt adott és sok nehézség elé állított, hiszen számos információt, adalékot (például Vas György múltjáról, szándékairól) nem írhattam le, egyszerűen azért, mert Lőrincz nem ismerte meg őket (nem volt ott, nem látta, nem hallotta, nem érdeklődött utánuk, netán nem is akarta megtudni, mert a szíve mélyén félt stb.) – a mesélésnek pedig ebben a formában az elhallgatás legalább annyira fontos és érdekes eleme, mint a megtudottak adagolása. Ha úgy tetszik, ez is egyfajta kétéltűség.

Forrás: A Vörös Postakocsi (2012.07.30.)