Ugyanazt a tapogatózó, a helyzeteket, érveket megforgató, a nagy szavakat kerülő, emlék-elemekből táplálkozó, az olvasóval intim viszonyra lépő, a prózai hatásoktól nem idegenkedő, a költőiséget nem erőltető, s ezért annál hatásosabban felvillantó, tartózkodóan érzelmes költői nyelvet beszéli...

...mint érett költészetében mindig is. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Tovább a Revizor Online oldalára a teljes kritikához!

Jelentős új kötetében - Köztünk maradjon - nem találkozunk korábbi verseihez képest alapvetően megváltozott lírai személyiséggel. A meglepetés inkább az, hogy ez a lazának tűnő, de valójában nagyon is megformált versbeszéd nem határolja be a vers-gondolatot, s mi minden mondható el ezen a nyelven, mi mindenre terjeszthető ki.

A témák változása aztán a lírai személyiséget is módosítja. Csökken az ámulat és a csodálkozás. Az a bizonyos gyermeki elem, amely olyan jellemző volt Kántor Péter költészetének kilencvenes évekbeli szakaszára, múlt időbe kerül (A bolgár királynő), egyáltalában idő-dimenziót nyer, s valamiféle kereső számvetés lép a helyére, ami azt a sokaságot és számosságot akarja megjeleníteni, amit – főképp visszatekintőleg – kínált az élet. Ez az élet.

De: „Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, / amit cipel. – Pakold ki, ami nem kell! / Csak legyintett; megszokta vinni már, / ami belekerült a zsákba egyszer.” Ez a kötet élére kerülő, cikluson kívüli vers, a Csak ami kell, a válogatás, a súlyozás, a mérleg dilemmáját állítja elénk, ami mindig újra visszatérő motívum (Tárlatvezetésen, A könyvespolc előtt). A dolgok nehezének bizonytalansága, amely a kötet nagy zárópoémájában, a Vízjelekben (maga a cím is az észrevétlenséget, a megkülönböztetés nehézségeit sugallja) visszatér: „Egyszer eljön a dolgok neheze, / egyszer, vagy akár többször is eljön. / De egyszer úgy jön el, hogy nem vesszük észre, / máskor meg észrevesszük, de nem azt. / De egyszer észrevesszük, hogy ez az, / mert hát mi más lehetne, ha nem az? / A dolgok neheze, vagy hívjuk bárhogy, / nevezzük egy üres szobának, / vagy a tél fehér angyalának, / rászáll az ágra, vagy inkább ráfagy.” (A most idézett strófa egyébként pars pro toto jelzi Kántor költői nívóját és annak jellegzetességét: a téveteg, habozó, kérdező „prózai” közelítést – hátha? hátha nem? –, s az ebből kibontakozó költői telitalálatot).

Az élet tehát a maga rendezetlen gazdagságában zajlik. „Külön-külön és mégis együtt, / se jó, se rossz, se csúf, se szépek, / egymás mellett, egymás nyomában / fut, liheg, vonul fel az élet.” De az idő mintha inkább méretezné, dimenzionálná, mint annakelőtte. A szülők idős korukban meghalnak, noha „az árvaságról így konkrétan nem esett szó, / bár benne volt a pakliban az is, hogy is ne?”. Az „örökéletnek” vége, talán késő van megtanulni élni, ám – és itt megint föltűnik egy új elem – „Ami a nagy szavakat illeti, / azoktól túl sokat sosem reméltem, / mégse mindegy, hogy milyen istenek / részesítenek milyen nevelésben”. Megjelenik nem az életkor, hanem a kor balsejtelme. A Halál Velencébent a Dunapartra vetítő Egy este sárgáskék ég alattban olvassuk: „valami rossz közeleg, valami pusztító láz, / és nem lehet megakadályozni, már késő”, s kivételesen a vers alatt keletkezési dátum is látható: 2009. És: In memoriam Tatárszentgyörgy, 2009. Továbbá: „miközben korán sötétedik, és az ég mint egy viszkető vörös seb, / miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak, / ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál. / De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged, / persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg / nincs új a nap alatt, igen-igen ősz van, / mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj”.

A kötet alkalmi versei között van két köszöntő és van egy ciklus kiemelkedő gyászversekkel (Levél anyámnak, Köztünk maradjon). Az anyasiratóknak ez a sora csakis a mai magyar irodalom legnagyobb ilyen tárgyú (más műfajú) teljesítményeihez mérhető, Spiró anya-novelláihoz és Esterházy segédigéihez. No meg persze a kötet címadó versében meg is idézett Ginsberg Kaddishához. Ide tartozik még a Fodor Géza halálára írt szép À la recherche des belles vacances.

A születésnapi rigmusok (Születésnapomra, Az 50 éves Kemény Istvánnak) más hagyományhoz kapcsolódnak, s ezt érdemes pár szóban megvilágítani, mert volt kritikus, aki nem látszott tisztában lenni ezzel a hagyománnyal. A születés ideje – legalábbis amióta a csillaghit szertefoszlott – a tiszta, jelentés nélküli véletlen körébe tartozik, az életkor kerek dátumai pedig alkalmat jelentenek a megemlékezésre, de nem zárnak magukba érdemet. Ennek megfelelően az ilyen köszöntők – ellentétben a gyászdalokkal, naeniákkal, amelyek alkalmat adnak egy élet érdemeinek felmérésére – a light verse kategóriájába tartoznak, még akkor is, ha remekművek. Kántor saját születésnapját azzal ünnepli meg, hogy egy kissé régies búcsúköszöntési formát játszik át önmagát szólító jókívánságba: „Legyen szerencsém máskor is!”, Kemény István születésnapi köszöntőjét pedig arra a véletlenre alapozza, hogy a költő Kormos Istvánnal egy napon született, s ezért Weöres Sándor nevezetes – Kormos ötvenedik születésnapját ünneplő – versét variálja, kiválóan, s oly módon, hogy verse a jellegzetes Kántor-hangon szólal meg. Ahogy Weöresön nem kérhető számon, hogy versében nem gyarapította Kormosról való tudásunkat és nem jelenítette meg alakját, úgy Kántoron sem; az pedig egyenesen humortalan golyhóság, ha valaki a szándékosan kipoentírozott rímeket (vö. József Attila: Születésnapomra) Kántor rímkultúrájának ismeretében kínrímeknek nevezi.

További újdonság, hogy a költő festmény-verseinek sorozatát egy Lucian Freud-ciklussal gyarapította. A nagy angol festőben és osztrák unokában talán az is megragadhatta, hogy társaival – a Londoni Iskola festőivel – a nonfiguratív absztrakt fénykorában megőrizték a realista figuratív hagyományt, s a párbeszédet a régi grand arttal. Ebben saját, formailag nem-újító költői természetére ismerhetett. E kötetében is a Weöres-példa mellett teljes természetességgel kapcsolódik említett jelentős poémájában, a Vízjelekben József Attila Eszméletéhez, vagy Beszéljük ezt meg című versében Petri György Az ilyen fontos beszélgetések című verséhez, anélkül, hogy elveszítené eredetiségét, ahogyan mondjuk Freud After Chardin című műve is Freud- és nem Chardin-mű. Más tekintetben Freud test-ábrázolásának rendkívüli radikalizmusa vonzhatta, amelyben megszűnik a szemérmetlenség vagy a rútság értelmezhetősége. „I want my paint to work as flesh.” Azt akarom, hogy a festményem úgy működjék, mint a hús – mondta Freud. (A „paint” az ő szava volt festményeire.) „A történeteket elmossa az eső, / elhordja a szél, mint a homokot; / ami marad belőlük, a testbe van beírva. / Események, tettek, ideák, eszmék – / nem látszik, csak a hús, csak karok és lábak. / És senki nem illusztrál semmit semmivel, / és senki nem magyarázza, amit maga sem ért. / Ül, fekszik a világ magára tárva…” Ezek a testek tájak – mondja Kántor, de mivel személyes tájak, portrék. Az arc szellemi portréja már nem elégít ki bennünket, a meztelen testek a legtestiesebb pozícióban, a fekvésben tárják fel a személyek igazságát.

A vékony kötet gazdagságát azonban még ez sem meríti ki. Olvasható benne például egy gyönyörű Háromkirályok-legenda, a Menyus könyve. Teljes, szép könyv.

Radnóti Sándor

Forrás: Revizor Online (2012.07.25.)