A Lancia a 6-os úton tart Pécs felé; a Vidám Parkból jövet a Nagymező utcai fagylaltárusnál kötne békét nagymama és unoka; Postás Tóni a Göd utcában kerekezik. Az írói térképen mégis a Hajnóczy Péter utca és a Bólya Péter köz a legfontosabb tereppont. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Tovább a Revizor Online oldalára a teljes cikkhez.

Maros András kritikailag jól fogadott korábbi köteteit (Puff, 2001; Neveket akarok hallani, 2003; Limonádé, 2008) mérték az amerikai minimalizmushoz, a szappanoperák (persze kifigurázott) mesesémáihoz, a magas és a populáris megszólalásmódot egyeztetni próbáló angolszász törekvésekhez, a Krúdyig visszavezethető szesz- és magány-humor nyelvi tradícióihoz.

A Magvetőnél megjelent novelláskötet, a Csinálni kell lapjain ő maga viszonyít, amikor a nála, 1971-es születésűnél majdnem egy emberöltővel idősebb „Péterek nemzedékéből” (Nádas, Esterházy, Lengyel, Balassa – és Bereményi, Csaplár stb.; Gáll István nevéhez fűződik a mára önállósult generációs terminus) választ-vállal elődöket az irodalmi lokalizálással. Bólya Péter (1944–1993) orvos-írónak lassan már csak ködlovag-nimbusza él, nem a szövegei. A róla elnevezett közterület Marosnál mintha a távolodóban levő alkotói személyiség portréja is lenne: „A Bólya Péter köz Pestnek azon kisutcái közé tartozott, ahol szélcsendben sem áll meg a levegő, ahol gyakorlatilag mindig huzat van, de ahonnan valamiért sosem távozik a szag. Megkerüli a háztömböt, és visszajön”. Kismester – kisutca. Tornyosi, Szekeresi, Székesi, Halasi, Kettesi – így (is) hívtak egy sor Bólya-figurát. Tufai, Zsák Zsolti, Seregélyes, Lovász, Viharovicsné – így (is) megnevez alakokat Maros.

Hajnóczy Péter (1942–1981) munkássága tudvalevően súlyosabb, megkerülhetetlenebb örökség. Ő a legpéterebb péterek egyike. Italtól szétzilált, a maradék tiszta tudatért küzdő hősei némelyikével rokonságot mutatnak Maros András különféle egyértelmű vagy rejtélyes okokból lepusztulóban levő, ellehetetlenülő kreatúrái. Az egyén lassú dezorganizációjának rajza, a fiziológiai és lelki morzsalékosodás retorikai-szerkesztési fogásokkal (például részleges vagy teljes, elfojtódó-elfajuló én-beszéddel) és stiláris eszközökkel (így a szóválasztási kontroll mániákusságával) való tudtul adása a Csinálni kell legnagyobb erőssége. Ugyanakkor mind Hajnóczy, mind Bólya nevének felbukkanása inkább hommage-stigma, s nem rájátszás, különösen nem folytatás (bár – Samuel Beckett mellett – Bólyától való az egyik mottó is). Tény viszont – ha a negatívumok merülnek fel –, hogy Bólya mozgalmas-lektűrös rövidtörténet-szériáinak bizonyos sztereotípiái itt is kísértenek, és Hajnóczy lidércesen monokróm atmoszférája felszínesen morbid darabokra töredezve is elnehezítheti az írásokat.

A ciklusokra nem osztott 224 oldalnyi termés java harmada a könyv elején várakozik az olvasóra – vagy egyszerűen annak a képzeti csalódásnak esünk áldozatul a 90. oldal tájától, a Kímélettől, az Algériától kezdve, hogy ez már egy órával, egy perccel ezelőtt olvasói élményünk volt. E benyomást magyarázhatja, hogy Maros általában nagyon magasan kezdi az elbeszélést, a műfaj mesterére valló módon folyamatosan és ügyesen (ugrásosan, kihagyásosan, misztikusan, elkanyarogva) komprimál, majd egy esemény- vagy szófordulat-csattanóval kereknek, le- és bezártnak láttatja a roppant higgadt tempóban végigvitt írásművet. E csattanók néha formálisak, legfeljebb tárcanovellához elégségesek, sorozatszerűen pedig egymást hozzák előnytelen hírbe. Az ilyesfajta diagnózis-, helyzetjelentés-zárlatok közömbösítik, leültetik az írást („…a szeme még mindig szikrákat szór, és az arca ki van pirulva” [Élőlánc]; „Estére felment a láza” [Dzsuliánó]; „El akartam gyorsan aludni, de nem sikerült” [Bárcsak én lennék dr. Csapó Gábor!] stb.).

Akasztófahumor és rejtekező groteszkum munkál a sokszor dokumentálónak, hiperreálisnak tetsző, a valóságtól mégis elemelt történetek mélyén. Az igazán sűrű anyag a Kapufa, a Cserekészülék, a Jön a nyugdíj, s részben a Dodzsem és az Éjszakai séta lapjaira tömörül, nemegyszer grand guignolos, szürrealisztikus beütéssel. A halogatások, halasztódások könyveként is olvasható a novellagyűjtemény. A címadó írás, a Csinálni kell elbeszélője „A temetésem soundtrackjét állítom éppen össze” kezdése után nem sokkal ki is mondja (mert a mobiltelefon, egy családi esemény hírével, közberezeg): „A CD-írást befejezem, csak utána indulok apámhoz. // Elhalasztom a halálomat. (»Halasztani a halált«).” Az életről történő leválás fokozatai fő témaként fogják össze az összességében igényesen kiformált kötetet, mely a kortársi magyar rövidtörténet számára egyenetlenségeivel és ismétléseivel együtt is nyereség.

Szerző: Tarján Tamás

Forrás: Revizor Online (2012.08.22.)