Bizarr, groteszk, fantasztikum, és az élettel, az érzelmekkel való szembesülés rettenete. Darvasi, a rövidtávfutó újra nekilódul.

Tovább a teljes cikkhez!

„[L]eszarják ezt a földet, aztán összeköpködik fekete magvakkal, és várnak, szelíden, bambán és alázatosan, hogy kihajtson a lekvárvirág, ami csak a tudatlanoknak édes és laktató” – írta Darvasi majd’ húsz évvel ezelőtt A veinhageni rózsabokrok című novellájában, s véleménye azóta sem változott. Ahogyan maga a világ sem. A Vándorló sírok szinte minden egyes darabjában ott a rettenet, az élettel, az érzelmekkel való szembesülés rettenete. A borzalmat ugyanis leggyakrabban nem a negatív érzelmek (bár erre is akad példa), hanem a pozitívak szülik. Itt minden pusztul és pusztít: öl, aki szerelmes, gyilkol, aki gyűlöl, s még az is vért ont, aki alkot.

Bizarr, groteszk és fantasztikum – ezek lehetnek a hívószavai az öt ciklusba rendezett, összesen húsz novellát tartalmazó kötetnek, ám az elbeszélések elsősorban a tragédia felé csordogálnak, ritkán kényeztet humorral a szerző. A szélrózsa minden irányába szétfröccsen az iszonyat, térben és időben egyaránt. Hol az ókori Kínában, hol a Jézus korabeli Jeruzsálemben, hol a tizenötödik századi Spanyolországban, hol pedig korunk fullasztó hétköznapjaiban járunk. Ám ezek a történelmi korok s helyszínek mindig csak panelek, újabb és újabb díszletek, melyekben Darvasi valójában ugyanazt írja évek óta szerelemről, életről és halálról. A novellák többsége tehát keserű, nyomasztó, egyedül az utolsó ciklusban lelni olyan darabot, amelytől mosolyra húznánk szánkat. A Nagy Hullakereső Verseny negatív utópiája szürreális világot vizionál, mely a show-műsorok szenzációhajhász életéről exponál elkeserítően ironikus képet. Vagy A szomszédom halála, mely a gyanakvást, a megsértett intimitástól való félelmet festi le szatirikus módon.

A kötet legkiválóbb darabjaiban Darvasi anekdotikus tehetsége csillan meg, s több kis történetet mesél el egy nagyobb köré szervezve. Darvasi ugyanis született rövidtávfutó. Minél nagyobb köröket kell rónia, annál jobban elfárad, annál kevésbé látja át a pályát. Számára a kispróza az ideális terep, hosszabb írásokat csak akkor képes működtetni, ha több, rövidebb történetet zsugorít bele. A három éve megjelent Virágzabálók című nagyregénye – amely majdnem hétszáz oldalra rúg – bizony torkán akad az olvasónak, ellentétben mondjuk az akár saját, akár Szív Ernő néven írt tárcanovellákkal. A Holm-féle előadás központi cselekménye mellett rengeteg egyéb történetet mesélnek el a novella szereplői, de legszembetűnőbb módon ez a Kína visszatér című ciklusban figyelhető meg, melynek három novellája valóban visszatérés: a szerző korábbi novelláskötete, A lojangi kutyavadászok hangulatát idézi meg. Ám míg ott két ciklusra tagolva különültek el egymástól a novellák és a Csin Akadémia rövid, álanekdotikus történetei, itt három hosszabb történetbe ékelődnek a kurta adomák, mégpedig olyasféleképpen, hogy az apróbb, kurzív betűkkel középre szedett szövegek mindig a novella adott pontjának egy-egy hívószavára reflektálnak. A novellák és a Csin-történetek viszont folyóiratokban külön-külön jelentek meg.

Legkevésbé azok az írások sikerültek, melyekben az érdektelen alapötlet unalmas novellát szül. Ilyenkor még mondatok szintjén sem tud izgalmas lenni a Darvasi-szöveg. Mintha érezné a szerző, hogy hibázott, hogy ezt most nem kellett volna megírni. Az Árulás című történet például kifejezetten jelentéktelen, de a Malkus is inkább gyengíti a kötet összképét.

A Vándorló sírok tehát nem újít, nem kockáztat, de összességében hozza a megszokott Darvasi-minőséget, azt, amelyben az író egyetlen feladata: szépre gyúrni, ami rút. Ahogy A könnymutatványosok legendájában olvashatjuk: „Néha úgy ragyog ezen a földön a szar, hogy nem tudsz másra gondolni, mint hogy ő is a szív alatt lakott egy álló napon keresztül.”

Svébis Bence

Forrás: Magyar Narancs (2012.08.16.)