Az úgynevezett rendszerváltás nem számos üdveinek egyike, hogy a fiatal írók és fiatal költők újra életkoruk szerint is ifjak lehetnek. Hogy az alkotóknak nem kell 10-15 évet előszobázniuk, amíg végre meg lesz nekik engedve az első kötet kiadása, és nem a mindenkori kánonok igazgatóinak kegyén múlik a megjelenhetés. Hogy ami fűzve, avagy kötve az olvasó kezébe kerülhet először, immár nem valami ön-antológia, amelyikben fél emberöltőnyi munkálkodás színe-java szorong 100-200 oldalon. Hogy a még majd' gyerekember kezébe veheti a könyvét, amely valamiként íróvá, költővé avatja. Ez a semmihez nem fogható gesztus természetesen nem a Parnasszusra szóló szabadjegy átadása-átvétele, de szerencsés esetben első stációja valami folyamatnak. Aki elég tehetséges, szorgalmas és szerencsés, elindul a teremtői lét útján akkor is, ha jó ideig még nem is lesz megélhetési forrása az irodalma. Sorjázhatnak a kötetek, velük a gyakori kín-keservek, a ritka örömök, s a tömény tapasztalatok.

Tovább a teljes cikkhez!

Szálinger Balázs a harmincötödik évében – ebben a mama-hoteles korban – még bőven fiatal ember, de már nem ifjú költő. Hanem költő. Az 1999-es Kievezni a vajból megjelenése óta jó hosszú utat járhatott be. Az idén napvilágot látott Köztársaság – alcíme szerint líra, dráma, epika – olvasója, ha nem tudja is, érezheti, hogy a szerző immár mind a három műnemben kipróbálta magát. Meg is mérettetett, s egyáltalán nem találtatott könnyűnek. Biztos tollal (laptoppal) közlekedik négy dimenzióban az Adriától Kolozsvárig, a köztársasági Rómától a XXI. század második évtizedéig.

Kezdjük az első résszel, a lírával, a most hatvan felé járók megszólításával: (rendszerváltás tájt) „...Fél füllel már hallottam, hogy citáltok / Engemet, a tízéves gyereket, / És azt mondtátok: enyém a jövő, / Értem lelkesedtek és törtök össze./ És most nem értem az öreg beszédet, / Hogy verhet ez ma is hullámokat / Az üvegtáblán, ami képtelen / Alólatok kiúszni, mert ti úsztok;...” Másutt nagyvonalúan bevonja magát, s a magyar történelem majd' mindenkori alakítóit, elszenvedőit „...Kisállami nyomorúság: ha úsznunk / Kellett, lovat adtak alánk, s ha lóra / Kaptunk, elbotlott egy pocsolya szélén; / Most egy tengerszerű pocsolya stégjén / Ünnepeljük, hogy bár nem megy az úszás: / Mindig van ötletünk, hogy ki miatt nem...” Megint másutt visszatér utóbbi huszonévünkre: „...A közös dolgok eszméje itt nem több: / Három szó a választási plakáton; / Az ügyes tördelő majd rávarázsol / Egy fejlődést sugalló utcaképet –...”

Ilyenkor, október végén időszerű a Bibó István vers néhány sora: (1956 november elején a Parlamentből) „...Az a portás rég hazament és meghalt, / Dédunokája krisztusi korú. / Nem tudja, hogy mi az a háború, / Nem kér semmit a mások sikeréből, / Kudarcukat viszont sajátnak érzi...”

A Köztársaság második részében Szálinger Balázs helyrehoz egy shakespeare-i bakit: az angol mester tragédiájában már a darab elején végeznek a címszereplővel. A mű sokkalta inkább Brutusról szól. Nem így Szálingeré, aki Gaius, azaz Julius Caesar élete egy ifjú kori epizódjából kerekít drámát, a kalózok fogságában töltött napokról. Gaius a hadban már kitüntette magát, így szép jövőnek néz elébe (a többit majd Shakespeare-nél). Öntudata nagyképűségnek, pökhendiségnek tetszhet, holott Venus leszármazottja ő, patrícius ivadék. Tehetséges taktikus, bátor, nap-okos. Tisztában van vele, hogy (sesterciusban is) mennyit ér a kalózoknak, mennyit Rómának, s nem rejti véka alá, mire készül. Aztán hogy zsarnok lesz-e belőle? Komoly hajlama mutatkozik. (Kis-Ázsia praetorának mondja:) „...GAIUS: - Ide figyelj, te haspók. Nézz ide, / Hogyha hozzád beszélek. Nézz ide! / Nézz a szemembe, most benne van minden. / Értesz engem? Tudod, hogy ki vagyok? / Leszarom az egész köztársaságot, / Ha helyreállíthatom egy paranccsal...” Egy fontos tulajdonságát majd' elfelejtettem: mérhetetlenül cinikus. De lehet, mindössze pontosan átlátja a helyzetet, s benne a maga lehetőségeit. A kötet közepén, a drámában is a köztársaság a téma, s a tét.

Amiként a harmadik részben, az epikában is. És a kötet végén Szálinger Balázs óriási gesztusa: a HÁBORÚ. Szám szerint a harmadik a világméretűek közül, amelyik egy kapcsolat befejezéséhez szolgál háttérül. S mintha a szerző a maga megformálta drámai hőstől tanult volna cinizmust: „...Gyors és célirányos egy háború. / Nincs már toborzás, nincsen sorozás, / Hiszen mire átvehetnénk a postán / A behívót: kapituláció; /Harminc pontot lebombáznak, elég / Ez egy ország legyőzéséhez, új világ, / Két nap, máris az újjáépítés / A téma, és szerdán már munkanap. / Gyors és célirányos egy háború / Így tanultuk Kuvait és Irak / Példáján, pár steril hadművelet / Műtőskesztyűben és gyors megadás,/ Kikapcsolják a monitort, frissítő / Citromkarikával, szépmunkavolt –...” És előtte és utána majd' minden, amit egy férfi az élete előzményeiről, s az életéről elmesélhet, avagy elmesélhetett volna. A lélek nászéjszakája, csak hát: „...S látod: két lábon állok, nevetek, / S elfelejtelek, ahogy az állványról / Mélybe zuhant kőművest elfelejtik / Már a bokrétaünnep reggelén. / Szóval lehet, hogy rossz ember vagyok.”

Hogyha van a jelzős szerkezetnek értelme, pokoljárás során ez a rosszemberség elkerülhetetlen. S így, az „ember-élet útjának felén” igen reméljük, hogy a vége nem elkárhozás, hanem valami megváltás lesz. Nem emberiségnyi, de legalább családnyi. Kicsi, derűs, mindennapi megváltás.

Balla Ferenc

Forrás: Bárka Online (2012.11.05.)