A tavaly megjelent monumentális nagyregény, az Imágó után idén egy novelláskötetet olvashatunk a csodás orosz mesélő, Ljudmila Ulickaja tollából. A mi Urunk népe című kötetben található történetek éppúgy belesimulnak az életmű egészébe, mint a korábbi válogatáskötet, az Elsők és utolsók novellái, vagy a korai kisregények, mégis, ezúttal meglepetésként érhet minket, hogy egy – bizonyos szempontból – új téma köré vannak felfűzve. Ez pedig a csoda. A hétköznapi csoda, mely végigkíséri életünket, mely ott van még a legnagyobb nyomorban és a leginkább emberpróbáló pillanatokban is, ami éltet és újabb csodák felfedezésére késztet.
 
S ha már meglepetés: az írónőtől szokatlanul bensőséges és kitárulkozó előszóval indul a kötet, a szerzői én széthullásáról, a szerepvesztésről és annak felszabadító voltáról, a szereplők önmagukra találásáról – mintha előrevetítené a novellákon végigfutó szembenézést: halállal, betegséggel, öregséggel, önmagunk (az önmagunkról alkotott kép) széthullásával. Szokatlannak tetszik, ám nem teljesen idegen az írónő korábbi munkáitól: Ulickaja sosem tagadta művei önéletrajzi vonásait, szinte minden regényében találhattunk legalább egy szereplőt, aki az ő alteregójaként (is) járkált a lapokon, és lépett kapcsolatba a többi – valós avagy kitalált – szereplővel; most fordul elő azonban először, hogy az előszóban néven neveződik Zsenya, a szerző „képviselője és küldöttje”.

Tovább a teljes cikkhez!

Forrás: Ekultura.hu (2012.12.04.)