Kemény versei azért jók, sőt helyenként azért zseniálisak, mert úgy szólnak, úgy beszélnek hozzánk, ahogy az ember olykor hajnalonként, félálomban beszél magában. - Győrffy Ákos kritika-esszéje Kemény István A királynál című verseskötetéről.

Reggel kilenc, a kismarosi Csiti büfében ülök, miután óvodába vittem a gyereket. Néhány szótlanul maga elé bámuló munkanélküli, és egy-két közmunkás, akik a sarokba húzódtak, nehogy az utcáról észrevegye őket valamelyik önkormányzati alkalmazott. Ízlelgetem az állapotot, hogy milyen lehet minden reggel így ülni itt. Hogy hányan ülnek ugyanígy ebben az órában országszerte, az ehhez hasonló büfékben. Mit játszott a Fradi. Bedöglött a kazán. Rohadjon meg Orbán. És mindezek fölött a köd, amiből csak akkor látnánk ki, ha ezer méter fölé mennénk. De hát ebben az országban nem nagyon lehet ezer méter fölé menni. Valamikor lehetett, de ha ezt továbbgondolnánk, már benne is lennénk a közepében. Bizonyos értelemben itt minden erről az ezer méter fölötti hiányról szól. Ahol állítólag mindig süt a nap. Kérek egy kávét, hallgatom a fenti mondatokat, és nézem hozzá az arcokat. Egy ilyen kis faluban mintha mindenki a rokonom lenne, az apám vagy a bátyám, a nővérem vagy a nagyanyám. Tényleg mindenki tud mindent a másikról, ami persze nem azt jelenti, hogy tényleg tudna bármit is. Mert tudni itt annyit jelent, hogy hallott valamit valakitől. Ha jobban belegondolok, jelenthet-e bármi mást is a tudás. Hallottam vagy olvastam vagy átéltem valamit, aztán vagy elhiszem, vagy nem. Ha elhiszem, tudás, ha nem hiszem el, az is tudás. Itt van például az egyik közmunkás, aki egyébként kiváló asztalos, amikor éppen józan vagy csak közepesen részeg. Ő építette a házat, ahol élünk. Mondja is mindig, hogy ahol az ágyatok van, ott volt a bárpult. Tényleg állt ott egy hatalmas, fekete bárpult, amikor először jártam a házban. Nem is volt semmi más odabent, csak ez a fekete monstrum a sarokban. Rám akarta tukmálni a régi tulajdonos, de nagylelkűen lemondtam róla. Képzeljem csak el, mondja ez az asztalos-közmunkás, hogy ott ült a bárpultnál minden este az asszonnyal (aki később kirúgta), itták a vodkát és nézték a visegrádi sípálya éjszakai fényeit ősztől tavaszig, mert azután eltakarták a lombok a kilátást. Elképzelem, ahogy ott üldögélnek kettecskén bevodkázva, ahol most a gyerekek alszanak, és megrendülten nézik a sípálya távoli lámpasorát. Vagy ott van a tönkrement építőipari vállalkozó, aki sokadszorra gratulál az írásaimhoz. Hogy hol olvashatta őket, nem tudom. A lelkemre köti, hogy adjam át üdvözletét Háy Jánosnak, aki az ő unokatestvére, de sok éve nem látta már. Kedves János, üdvözöl Horváth Laci.

Ez hát a helyszín, a színtere reggeli olvasmányomnak immár második napja. Amely reggeli olvasmányom jelen esetben Kemény István A királynál című új verseskötete. Sokáig csak a borítóval voltam elfoglalva. Az egyik legszebb könyvborító, amit valaha láttam. Albrecht Altdorfer grandiózus, lenyűgöző festménye sokáig nem engedte, hogy bele is lapozzak a könyvbe. A Nagy Sándor issosi csatáját ábrázoló festmény talán túl erős is könyvborítónak. Fennáll a veszélye, hogy egy ilyen borító agyonnyomja a könyvet, maga alá temeti a verseket. Egy olyan égbolt, mint ami ezen a festményen látható, elnyeli a költészetet. Ahogy elnyel minden mást is. Nem csoda ezek után, hogy a kötet nyitóverse, az Elégiácska ezzel a sorral zárul: "Mint a kondenzcsík, most kicsit látszom." Ez a Keményre olyannyira jellemző mondat meg is adja a kötet hangfekvését. Alig látszani, és ebből az alig látszásból tenni bizonytalan kijelentéseket, olyannyira bizonytalanokat, hogy e kijelentések ellenkezőjét is mondhatná szinte, és akkor sem változna az alaptónus. Mintha mindegy lenne, mit mond, mert nincs semmi, ami a mondandóját hitelesítené. Hacsak a bizonytalansága nem. De. Éppen a bizonytalansága hitelesíti. És itt szédülni kezd az ember, szédülni kezdek, körülnézek, de ebben a körülnézésben nincs sok köszönet, mert amit magam körül látok, az nemhogy enyhítené ezt a szédületet, de inkább fokozza. Ezt ismerem, ezt a szédületet, némi túlzással azt mondhatnám, hogy semmi mást nem ismerek ezen a szédületen kívül. És azért e szédület, nem vitás, "mert meguntam, hogy hallgat az Isten". Illetve nem is az, hogy meguntam, sokkal inkább az, hogy képtelen vagyok hozzászokni ehhez a hallgatáshoz, vagyis ahhoz, hogy úgy tűnik, ez a hallgatás most már mindig így marad. Kemény versei e biztos vereség tudatában születtek és születnek, így volt ez korábbi köteteiben, és így van ez most is. Bizonytalansága ennek a vereségnek a beismeréséből fakad. Állni lehajtott fejjel, szótlanul, és beismerni, hogy "ugyanúgy, mint apám, felelőtlenül meghalok". Nézem ott a pultnál azt a velem egykorúnak tűnő férfit, ahogy kifejezéstelen arccal bámulja a tévét. Néha azon kapom magam, hogy valami mindent elsöprő részvét önt el a legváratlanabb pillanatokban, hirtelen jön, és aztán lassan múlik el. És most is ez következik, ahogy őt nézem, és ahogy az apámra gondolok, aki még felelőtlenül él, nem úgy, mint Keményé, aki felelőtlenül meghalt. A részvét. Nehéz ép ésszel elviselni "az érzelmek pusztító erejét". Kemény verseitől az embernek nem támad jobb kedve, és akkor még enyhén fogalmaztam. Nem mintha a költészetnek célja lenne, hogy jókedvet fakasszon az olvasóban. A könyvet többször elolvasva egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy tulajdonképpen nem szól másról, mint amit magam körül látok, mint amit magunk körül látunk, nevezetesen az országról, Magyarországról, kétezer-tizenkettőben. Azt az érzelmi és mentális állapotot tükrözi szinte minden sorában, amely ma itt egyeduralkodóvá vált. Ez az állapot mindenestül pusztító, de ez nem jelenti azt, hogy Kemény verseiben is hasonlóképp pusztítóan jelenne meg. Az oroszlán szépsége, mint írja, a rács miatt csodálható meg nyugodtan, ennek a pusztító állapotnak az elviselhetetlenségét pedig a versek rácsozata teszi alig elviselhetővé. Emel az egészen egy kicsit, de csak annyit, hogy már mondani tudjon valamit. "Már nem leszünk tiszták, se te, se én." Egy középkorú, csalódott és bizonytalan férfi szavai ezek. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy jó-e, kell-e az a világnak, hogy valaki a saját kétségeit, félelmeit és csalódottságát közreadja. Segít-e ezzel bárkinek. Vagy nem jobb-e hallgatni inkább. Nem tudom. Mintha Kemény verseiben folyton ez a vívódás lenne jelen, hogy bár inkább hallgatnom kéne, mégis mondom, bár nem tudom, helyes-e így. "Az értelmét kérem az életemnek." Helyben vagyunk.

Tovább a teljes cikkhez!

Győrffy Ákos

Forrás: Litera (2012.12.07.)