Olvasnak-e Magyarországon képregényt? Mi értelme van kiállítani? Éhezőművészet-e a képregényrajzolóké? Ilyesmikről beszélgettünk Lakatos Istvánnal, a műfaj egyik fiatal alkotójával, a Dobozváros című meseregény szerzőjével.

– Hol tart ma Magyarországon a képregény-kultúra?

– Sehol. Az emberek nem olvasnak képregényt. Akármennyire jól is nézzen ki, nem veszik meg.

– Ez minek köszönhető? Lehet, hogy csupán egy terjesztési problémáról van szó?

– Nem föltétlenül. Például most hallottam neves könyvkiadóktól, hogy a sima könyveik szépen fogynak, de az ugyanolyan jól kinéző képregényeiket már nem veszik meg, mert kinyitják, és látják, hogy képregény, és visszateszik. Ez egyszerűen így van belénk nevelve, hogy a képregény, az szar.

– Pedig a műfaj elvileg több oldalról is megtámogatható, hiszen két művészeti ág frigyéről van szó. Tényleg: a képzőművészet vagy az irodalom felől lehet jobban megközelíteni, kelendőbbé tenni a képregényeket?

– Szerintem inkább az irodalom felől, de ez sem biztos. Az a baj, hogy nálunk nincsen elismert szórakoztató irodalom. Ha lenne, akkor a képregényt is könnyebb lenne az irodalom felől bevezetni. De nálunk van a magas irodalom, meg van az úgynevezett lektűr, amit általában szokás lenézni, és kész. Azaz ha egy magyar író, magyar néven, Magyarországon játszódó, zsánerben írt történetet publikál, azzal valami nem stimmel. Bár ez a nézet az utóbbi években kezd megváltozni, de szerintem még minimum tíz év kellene, hogy ez a híd fölépüljön.

Tovább a teljes cikkhez!

Molnár H. Magor

Forrás: Irodalmi Jelen Online (2012.12.04.)