Az emlékfoltozók két tündérrigólány: egy limonádéhajú és egy faodúbarna. Megkeresik egy öreg kék roller, egy tölgyfa és egy fiú elveszett emlékeit, visszavarrják azokat a postán kapott kendőkre, hogy öröm legyen, hogy emlékezhessenek azok.

 

Máté Angi korábbi könyvei valahogy pont ezt tették velem is. Ez a csodaszép mesekönyv azonban nem csak a múltról, az emlékekről szól. Szinte mint valami kettős, vagy még többes látás, úgy látom benne Angit és lányát, de önmagamat is, most is, nem csak a múltban. Bár Angi nyelvezete, képei gyönyörűek, hogy a gyerekeket is megérintik, most úgy érzem, legutóbbi könyvénél, a Kapitány és Narancshalnál is inkább szól a felnőtt olvasókhoz is. Egy része legalábbis. Amikor mondjuk a tündérrigólányok átússzák az udvaron a fűtengert, vagy arra késztetik a villamost, hogy a plakáton látott lovakat utánozva kivágtasson a városból, vagy a szekrényben harmonikáznak, akkor az mind arra emlékeztet, hogy az élet apró csodákkal van tele, és ez az, amit szeretnék megmutatni a gyermekeimnek. De amikor a bánatról, magányról, gyászról, változásról mesél, akkor azt felnőtt fejjel sokkal inkább értem, mint gyerekként. Akkor még nem voltak erre szavaim, de éreztem akkor is. Aztán lehet, hogy ha majd ezekről kell mesélnem a fiaimnak, pont ez a könyv fog segíteni. Annál is inkább, mert mesél a testvéri, illetve szülő-gyermeki kapcsolatról is.

 

Van valami misztikus, mitikus, titokzatos és emelkedett Angi írásaiban, ugyanakkor végtelenül közeli és meghitt is. Olyanok, mint a levegő vagy a vér, az ember oda sem figyel rájuk a hétköznapokban, ám a hiányukat nyomban megérzi. Meglehet, ennek a könyvnek minden fejezete valami hétköznapiról szól a legkevésbé sem hétköznapinak tűnő módon, ám a maga költői módján mindenben a csodát, a valóságosabbat érinti meg, mutatja meg. Ugyanolyan jó lenne mindezt emberinek nevezni, mint isteninek. Ha a hétköznapi valóság felől nézem, nyomban ráaggathatnám mindre a nevét, de Angi valami gyermekekre meg szentekre jellemző tisztánlátással mesél, s ez nem tűr neveket, csak a valót. És talán ez a varázslat maga, látni, amit hiszünk, s hinni, amit látunk.

 

Tovább a teljes cikkhez!

 

Uzseka Norbert

 

Forrás: Ekultura.hu (2012. 12.21.)