A ’60-as évek vége óta dolgozott a szerző ezen a rengeteg szubjektív elemmel átszőtt tényregényen, de 2010-ben bekövetkezett haláláig sajnos nem tudta befejezni. A regény az 1953-54-ben Törökszentmiklóson történt sorozatgyilkosság elkövetőjének és áldozatainak hátterét próbálja feltérképezni, megvilágítani, valamint az ügy még egyelőre tisztázatlan részleteiről próbálja meg lerántani a leplet.

A konkrét eset: 1953 őszén nyoma veszett egy 13 éves lánynak az alföldi városban. A következő év nyarán újabb négy tizenéves lány tűnt el, mégpedig egyre gyorsuló ütemben. 1954. szeptember 3-án a rendőrség elfogta a gyilkosságok elkövetésével gyanúsított húsz esztendős, hajadon Jancsó Piroskát, akit később jogerősen elítéltek és még ugyanezen évben kötél által ki is végeztek. Számtalan híresztelés azonban még sokáig borzolta Törökszentmiklóson a kedélyeket (például felmerült a zsidó vérvád, illetve, hogy valójában a város határában állomásozó szovjet katonák, vagy legalábbis közülük egy felelős az áldozatok megerőszakolásával és megölésével). A szerző egy bűnügyi kiállításon találkozik először az esettel, látja az elkövető arcképét, és annak a háznak a makettjét, amelynek udvarán állt az a használaton kívüli, befedett kút, melyből a holttestek előkerültek. Rögtön felkelti a dolog az érdeklődését és elhatározza, hogy utána megy a 15 évvel korábban megesett rémségeknek.

Rubin Szilárd nem titkolja, hogy szépnek, csinosnak találja a rémségek elkövetése miatt kivégzett lányt, sőt erős rokonszenv, szimpátia húzza felé. Nem tud benne hinni, hogy valóban ő lehetett a tettes, ez adja az írás motivációját és nem az, hogy a bulvármédia módján adjon csámcsognivalót a népnek, aki – mint tudjuk – mindig örömmel csócsálja a legborzasztóbb bűntények részleteit. Ez a morális indíték az, ami a szerzőt megkíméli attól, hogy a nyomozás, illetve a per anyagait áttekintve az elkövetés konkrét módjairól (fojtogatás, nekrofília stb.) referálnia kelljen, és maradhat a tényeknél: ki, mikor, hova indult és mikor látták utoljára.

A szerző ezúttal nem mint újságíró, hanem mint író indul oknyomozásra: megkeresi az áldozatok még élő és fellelhető hozzátartozóit, beszél az elkövető anyjával, aki még mindig bűnrészességért kapott életfogytiglani fegyházbüntetését tölti (konkrétan egy zalaegerszegi rabkórházban haldoklik), a lányával, aki állami gondozásban van és természetesen nem is sejti, hogy a törökszentmiklósi rém a valódi anyja, de még a szomszédjával is. Vagyis valóban jól körüljárja a történteket (amennyire húsz év távlatából ez egyáltalán lehetséges) és eközben úgy kér a lehető legtöbb részletet és pontos visszaemlékezést, hogy közben minél kevesebb még fájó, de valamelyest már behegedt sebet próbáljon meg újra fölszakítani. Eközben persze nem mindig csak az ügyre, a könyv konkrét tárgyára fókuszál, hanem saját magára is: reflektál tulajdon élethelyzetére, egészségi állapotára, gondolataira, indítékaira, motivációjára, mindarra, ami őt ehhez a sorozatgyilkossághoz általában, illetve konkrétan Jancsó Piroskához fűzi. Ez a tényező az, ami ezt a könyvet a tényregények világától elemeli és egy szubjektívabb, megéltebb, személyesebb síkra helyezi át. (...)

Tovább a teljes cikkhez!

Dege Sándor

Forrás: Olvaslak.hu (2013.01.07.)