A vélt vagy valós hiányérzet ez esetben mégis valahogy a szöveg feloldhatatlan, szükségszerű része: az Abban a házban elsődleges célja, hogy borzongató vakságot bocsásson olvasójára, kétségekbe ringassa, majd egyedül hagyja őt. Mint számos szereplőjét. - Virágh András kritikája Mariam Petroszjan regényéről.

A Ház egy sérült gyerekeknek ideiglenes otthont biztosító internátus, amelyben mintha az uralmat (az elsődleges nézőponton túl) nem is az igazgatóság, a nevelők, vagy a Hullagyárként ismeretes kórházi szárny orvosai gyakorolnák, hanem maguk a bentlakók. A gyerekek a korábban kiröppenő évfolyamoktól öröklik meg a mindennapokat beszabályozó tilalmak és parancsolatok rendszerét, amely olykor brutális eseményekbe, helyesebben rítusokba torkollik.

Az eredetileg animátori képesítésében dolgozó szerző, aki közel húsz éven át csiszolgatta az eleinte képileg megformált szereplők kalandjait, súlyos és fajsúlyos világot teremtett. Nehezen megragadható, rengeteg szereplőt mozgató, rejtélyekkel teli történetében az események előrehaladása során mélyül, sötétedik el a tér, és ezzel egyidejűleg érinti egymást a két – jobbára szabályosan váltakozó – történetszál is, amelyeknek a logika törvényszerűségei szerint pedig metszeniük kellene egymást. Petroszjan látszólag ugyanis megadja a lehetőséget, hogy a történet kétes epizódjainak megértéséhez valahol a könyvön belül találjunk fogódzókat, de ez a várakozás lassan kudarcba fullad, illetve a vártnál nehezebben csillapodik le. A vélt vagy valós hiányérzet ez esetben mégis valahogy a szöveg feloldhatatlan, szükségszerű része: az Abban a házban elsődleges célja, hogy borzongató vakságot bocsásson olvasójára, kétségekbe ringassa, majd egyedül hagyja őt. Mint számos szereplőjét.

A regény a többszólamúsággal igyekszik elemi szinten izgalmasabbá tenni az olvasást. A kezdetben legtöbbet beszélő, a későbbiek során viszont a felerősödő hangzavarba egyre inkább belevesző figura a Bagós, akit a kerekesszékesek „osztályáról” fegyelmi vétség (egy hivalkodó lábbeli!) miatt tanácsolnak át a hírhedt negyedik csoportba a történet kezdetén. A Bagós kíváncsi, új társai szemében kotnyeleskedő fiú, folyamatosan kérdéseket tesz fel, de csupán homályos, kétértelmű válaszokkal kell beérnie. Az ő segítségével kerülünk közelebb a Ház kemény magjához. Később a bennfentes Tabaki, egy másik „kocsizó” lesz az első személyű elbeszélő, de az ő regnálása alatt már többen is beleszólnak a történetfolyamba: a várva várt kibocsátás (az érettségiző korú „végzősök” külvilágba – a Kintbe – engedése) előtt méhkasként felbolydult közegben mindenki nyomot akar hagyni ebben az emlékkönyvnek is beillő szövegben. A másik szálon egy érezhetően régebbi történet bontakozik ki, amelynek központi figurája a karnélküli Szöcske, aki újoncból lesz egyre meghatározóbb (és hangosabb) lakója a leszedált panelrengeteg közepén elterülő Háznak. A regény végén viszont a gyerekek mellett már a nevelők életébe is bepillanthatunk, akik különböző terveket szőnek arra, hogy megakadályozzák a Házban az új vezér megválasztásának (tapasztalatokból ítélve) véres aktusát, és tulajdonképpen eltitkolják a majdan kibocsátottak elől, mikor is hagyják el végérvényesen az üzenetekkel, rajzokkal, titkos utalásokkal és gyermeki hieroglifákkal tarkított falakat, amelyek gyermekkorukat minden bizonnyal örökre foglyul ejtik.

Olvassa tovább a kritikát!

Virágh András

Forrás: Litera.hu (2013.01.11.)