Miközben gyakran találkozhatunk mai irodalmunkban olyan írókkal és költőkkel, akik a vers és próza mellett esszéket és kritikákat – egyesek irodalomtörténetet – írnak, az talán kevésbé jellemző, hogy az irodalomelmélet és -tudomány felől érkezzen valaki a szépirodalom területére. Valóban speciális ez a helyzet, vagy csak kívülről tűnik annak? Milyen szerepet játszott önnél a szépprózai nyelvhasználat kialakításában a tudományos munka, a teoretikus tapasztalat?

Egyáltalán nem látom speciális helyzetnek, és bevallom, soha nem értettem, hogy ezeket a foglalkozási krecliket miért kéne ilyen elvágólag kezelni. Kicsit olyan ez, mint amikor az Akadémia annak idején azt mondta: nincs olyan, hogy biokémia, tessenek kérem eldönteni, vagy biológia, vagy kémia. Vagy mintha mondjuk, egy biológus nem kertészkedhetne, nem ültethetne fát, mert neki a természet világában nem ez a reszortja. Nem érzem furcsábbnak, ha egy költő kritikát vagy irodalomtörténetet ír, mint ha egy irodalmár prózával rukkol elő – bár az utóbbit mintha nehezebben tűrnék („na, most már ehhez is ért” – mondják). Egyébként mintha a költőknek jobban elnéznék, hogy adott esetben van tudományos pályájuk is, fogalmam sincs, miért. Pedig ezek a dolgok szépen összeérnek, találkoznak, és csak az a kérdés, hogy kinél éppen melyik válik hangsúlyosabbá, melyiknek van több felhajtóereje. Persze sok múlik azon is, hogy a közeg, az úgynevezett szcéna mennyire engedékeny, mennyire hajlandó valakinek elnézni a „határsértéseit”, illetve elrugaszkodni attól a képtől, ami a szerzőről már kialakult benne. Nálunk úgy látom, van némi nehézkesség ezen a téren. De ha ez lenne itt és most ebben az országban a legnagyobb baj, hajlandó lennék kiegyezni vele.
 A prózám leginkább az esszéírásból nőtt ki – vagy fordítva, mert az esszéim gyakran áthajolgatnak prózába, a novelláim meg néha esszéisztikusak (ez a szépirodalom is olyan furcsa kifejezés, mert én például, ideális esetben az esszét is annak gondolom). Az esszéknek persze sokszor van tudományos, teoretikus háttere, de a stílus és a kompozíciós elv sokat számít, van, akit inkább a tudományos írás felé visz, van, akit meg a szépirodalom felé. Én úgy látszik, az utóbbiak közé tartozom. Azt hiszem, ezt hívják hajlamnak.

Új kötete, az Amikor még csak az állatok éltek fülszövege szerint a történetek hátterében „fokozatosan kirajzolódik egy huszadik századi közép-európai család gyakran traumákkal terhes sorsa, az anya és a lány perspektívájából, az apák hiányával”. Hogyan kapcsolódik egymáshoz ebben a megközelítésben a tizenöt novella?

A novellák egymástól függetlenül is olvashatók, de van bennük két visszatérő szereplő, az anya, Margó, és a lánya, Anna, a profi fotós, akiket különböző helyszíneken, életkorokban és helyzetekben látunk viszont, változó perspektívákból. Például Margó az, aki a Las Meninasban már idősen, a kórházi ágyon, egy baleset után (melyben fia, Anna féltestvére, Miklóska meghal) visszaemlékszik kislánykorára, amikor festő apja Margaritának becézte, de Margó az is, aki a Képzeletbeli Édenben Brazíliában konzulné és bizonyos korábbi, háborús élmények következtében tud lengyelül, és ugyanőt látjuk viszont az Armani és szerelem, valamint a Rohanunk a forradalomba című novellákban, ahol már egy idősek otthona lakójaként szerepel. Az ő, és a lánya fokozatosan kibontakozó családtörténete, viszonya az, ami háttérként szolgál ehhez a bizonyos huszadik századi, közép-európai történethez. Ezt a történetet viszont csak fragmentumokban, felvillanásokban látjuk, szubjektív perspektívákból, amelyekben az én különböző fénytörésekben látszik. Az átkötések, átvezetések szándékosan nincsenek kidolgozva, vannak hiátusok, hiányzó részek, illetve látszólag oda nem tartozók – az olvasóra bízom, hogy össze akarja-e kötni a novellákat, érez-e összefüggést a szövegek közt, lát-e valamiféle narratív, illetve tematikus ívet kibontakozni, vagy inkább csak különálló darabokként olvassa a szövegeket.

Olvasson tovább !


Ménesi Gábor

Forrás: Bárka Online