Sorsok bonyolult szövete vagy hétköznapi életek banális dilemmáinak lecsapódása. Istenek, hősök, államférfiak sakkmeccse vagy Ondrisok és Jadvigák hálószobatitkai. Nagy eszmék, utópiák, társadalomfilozófiák laboratóriuma vagy gyarló vágyak, apró árulások, bagóra játszott partik kérlelhetetlen jegyzéke, láthatatlan tétje. A nemzettest iránti olthatatlan szomj vagy szimpla „basszdüh”.

            Akárhogy is: a történelem nem egyszerűen elsajátítható ténytár, hanem feladat. Závada Pál Janka estéi-kötetének három színdarabja ebben a felismerésben közös, míg a privát és a nyilvános, a személyes és a közösségi viszonyának háromféle bemutatásában különbözve áll össze trilógiává. A Jadviga párnája még az intimitás lehetőségének közegében mutatja fel annak hiányát: az időben elcsúszott szerelmek, a soha-össze-nem-találkozások, a dialógusképtelen párhuzamosságok expresszív és adekvát formája a folytatólagosan (és így újra- és újra)írt közös napló, amelyben kérdések és válaszok helyett zsolozsmázó monológok találnak egymásra az egymás mellett elsikló életek nyomán. A Magyar ünnepben már nincs magánélet, a társasági összejöveteleken és nyilvános terekben játszódó történet szereplőinek hálószobája a rádióhanggal betöltött szalon, szerelem és politika pedig elválaszthatatlanok: a boldogság lopott óráit is beárnyékolja a félelem. Ha azt hinnénk, ennél nem lehet rosszabb, hát a Janka estéiben visszakapjuk a magánlakások félhomályát, a szobák négy falát, a baráti beszélgetések négyszemköztjét, de ezek légkörét meghittség helyett a besúgás árnya, biztonság helyett a megszokássá szelídült rettegés, a privát csalóka szabadsága helyett fojtogató szűkösség: az intimitás lehetőségének kínzó hiánya tölti be.

Závada Pál színdarabjai sikeresen önállósodtak az alapjukat képező regényektől (Jadviga párnája, Idegen testünk, A fényképész utókora): az olykor szóról szóra átemelt mondatok ellenére összehasonlítást implikáló átiratok helyett valódi drámai anyagot jelentenek, amelynek alakjai sokkal inkább a drámatrilógia, mintsem a regény világával folytatnak párbeszédet. A magán és nyilvános, a mikro- és makrotörténelem viszonyát boncolgató három darab látszólag hasonló eszközökkel operál: szembeötlő a kar sajátos szerepe és az ének kiemelt használata. Ennek ellenére erősen különböznek a dramaturgiai alapvetés tekintetében.

Tovább a teljes cikkhez!

Ady Mária

Forrás: ÚjNautilus (2013.02.18.)