„Okos volt nagyon ez a Vorobjova – semmit sem kérdezett, csak örült a találkozásnak” (254.) – talán ez a mondat fejezi ki a legérzékletesebben Ljudmila Ulickaja legutóbb magyarra fordított − egyébként 2005-ben írt − A mi Urunk népe című novelláskötete állandó szereplőjének, a történetről történetre felbukkanó Zsenyának a szerepét.

A hol naiv kislányként, hol érett nőként, hol pedig bölcs öregasszonyként megjelenő „kísérőre” Ulickaja a kötethez írott bevezetőjében azért bízza rá hőseit, hogy ő maga ettől fogva háttérben maradhasson: „Éppen neki, Zsenyának, a szerző képviselőjének és küldöttjének köszönhetően igyekszik a szerző kiiktatni a saját megmerevedett nézőpontját, elkoptatott ítéleteit és véleményét.” (5.)

Ám ahogy haladunk előre a kötetben – melynek szereplői bár számtalan, látszólag egymástól független történet résztvevői, mégis mintha egy kiterjedt, népes család tagjai volnának –, egyre inkább világossá válik számunkra, hogy Ulickaja képviselője és küldöttje, Zsenya ugyanúgy, mint maga a szerző, a szereplők közt csupán megfigyelőként lehet jelen. Véleményt, ítéletet, sőt ahogy a fenti idézet mutatja, sokszor még kérdéseket se nagyon fogalmazhat meg. S nem azért, mert a maga helyett ebbe a „nagy családba” őt beküldő szerző ezt megakadályozza, nem, a szerző Zsenya magatartásába se kíván beleszólni. Hanem azért, mert Zsenya érzi, tudja: a mi Urunk népének már van kire hallgatnia. A közösség tagjainak pedig tőle függetlenül is van kitől tanácsot kérniük, van kihez fordulniuk, hogy életüket a körülményekhez képest a lehető legjobb irányba terelhessék, hogy az adott nehéz helyzetben a lehető legjobb döntést meghozzák. (...)

Tovább a teljes cikkhez!

Gyürky Katalin

Forrás: KULTer.hu (2013.02.23.)