A könyv kapcsán nem lehet nem beszélni a közéleti költészeti konjunktúráról, melynek belobbantó szikrája sokak szerint a kötet egyik verse, a Búcsúlevél volt. A kötet egészében tényleg nagy súllyal szerepelnek közéleti tematikájú versek, de ezeket felcímkézni azért sem szerencsés, mert többnyire egymásba fonódik bennük a köz- és a magánéleti szféra, és egyes szövegek mindkét síkon olvashatók, máskor pedig szövegszinten is összefonódik a közéleti és párkapcsolati narratíva.

Kemény István kötetét (bár gyakran halljuk ezt a frázist indokolatlanul) várakozás előzte meg: nem sokkal a gyűjteményes kötetmegjelenés után jött a Búcsúlevél által gerjesztett közéleti költészet-diskurzus, ami akkor is több a semminél, ha történetesen felfújható gumicsontnak bizonyul, hiszen beindított egy költészeti divatot, és a nullánál eggyel nagyobb figyelmet fordított a kortárs lírára.

Ettől eltekintve az új kötet számos olyan vonással bír, ami normál esetben ma egy verseskötetet alapból diszkvalifikálna. Ráadásul ezek a jegyek egytől egyig a Kemény-líra védjegyszámba menő fogásai. Ott vannak mindjárt a címek: Elégiácska, Dalocska. Vagy a vissza-visszatérő megszólítások: szívem, szívecském. Dalszerűen ismétlődő szavak: "Kishit, kishit, / kedvesem, Kishit." Nem kimondottan jellemző jegyei ezek a kortárs lírai paradigmának - aminek mindeközben tagadhatatlanul Kemény a legfontosabb apafigurája. Ezt ezerszer leírták már, de nem lehet megúszni. Megfejteni sem igazán. (...)

Tovább a teljes cikkhez!