A lány cseppfolyós csillaghoz hasonlítja Istent. A srácot az anyja papnak szánja, a művészet azonban az ördöghöz vezeti. A lány Modigliani hosszúkás nőalakjaiban ismer magára. A srácot az Éjféli cowboy selyemfiúja igézi meg. A lány Seurat lelki üdvéért imádkozik, a fiú pedig Duchamp vágyik lenni és Warhol. A nyurga tini lány arról álmodik, hogy egyszer egy művész lesz a szeretője, a kócos virágfiú viszont egyelőre önmagát keresi és a jövő nyomasztja. A lány a romantika költőiért rajong, a fiú megveszik a tizenkilencedik századi fotókért. Csak kölykök. A hétfő gyermekei. Találkoznak és megfogadják, hogy együtt maradnak, míg fogniuk kell egymás kezét. A Kölykök sok mindent elárul a hetvenes évek Amerikájáról, legtöbbet azonban az összetartozásról és az elengedésről mond.

Lírai korrajz? Kettős önarckép? Szubjektív naplóbiográfia? Életútkommentár? Patti Smith kötetét nehéz volna műfaji zsinórmérték felől fejteni meg. Közelebb kerülünk hozzá, ha látomásokkal légiessé, rítusokkal ritmikussá, szó- és képmágiával lüktetővé tett találkozás-, búcsúzás- és emlékezéstörténetként olvassuk. Cselekményváza így fest nagyjából: a tékozló leány a nagyvárosba indul, hogy ott hosszúkabátos hobóként kapualjak, temetők sötétjében húzza meg magát, s fantáziája nagyjairól álmodozzon, majd kisvártatva – lovagja oldalán – valóra váltsa vízióit. Ám alighogy betoppannak az egymásnak tett ígéretek földjére, ugyanennek a lánynak tehetetlen sóbálvánnyá merevedve kell végignéznie, ahogy szerelme Szodoma lángjai közé veszik. (...)

Tovább a teljes cikkhez!

Vass Norbert

Forrás: Új Forrás (2013.03.01.)