Ott munkál ugyanis a cím mögött a szándék, hogy személyest és személytelent, egyénit és közösségit összekötve beszéljünk egy nehezen megfogalmazható területről, tájról, egy definíció nélküli, ám nyelvi meghatározást minduntalan igénylő, egyrészt végtelenül absztrakt, másfelől mégiscsak konkrét fogalomról: a hazáról.

A szerző mindenesetre a self közelében marad: magán és környezetén folyamatos vizsgálatot végez. Saját álláspontját négy nagyobb egységben, az esszé és/vagy novella műfaján keresztül mutatja be, precíz, átgondolt struktúrában, és érvelését alapvetően úgy építi föl, hogy benne számol a paradoxonok logikájával. „Nem azt látom és nem azt hallom, amit látok és hallok. Azt látom és hallom csak, amit látni és hallani engedek magamnak.” (26.) Ami előrevetíti a távolság-közelség érzékszervekhez köthető dichotómiájának felszámolását is. A fizikai világ érvényességi rendszere csődöt mond, amint az Én mélyebbre törekszik a kutatásban. Az olvasó eszébe juthatnak – nem alaptalanul – keleti gondolkodók, esetleg olyan középkori misztikusok, mint a szövegekben is jelölt Heinrich Seuse vagy épp Eckhart mester, akik különböző útmutató beszédekben, prédikációkban fürkészték Isten és ember, Isten és természet, test és lélek kapcsolatát. Ekképp értelmezhető az a szakrális közeg, felszíntől való elemelkedettség, már-már pátosz, amely Győrffy szövegeinek is kiindulópontul szolgál. „Gyanítom, hogy az ősbűn összefüggésben lehet azzal az idegenségérzettel, ami mindnyájunkban ott lappang. (…) A megváltás nem lehet más, mint ennek az idegenségnek a felszámolása” (11.)

Olvassa tovább a kritikát!

Tinkó Máté

Forrás: KULTer.hu (2013.03.16.)