Mióta világ a világ, természetesnek vesszük, hogy az írók nem csupán saját nemükből választott hőseiket, de a másik nem képviselőit is képesek teljes személyiséggel felruházni, átélve gondolataikat, érzéseiket. Ismerjük és gyakorta citáljuk Flaubert mondását: Bovaryné én vagyok… De hogyan csinálják? Mennyire bújnak bele a férfiak egy nő lelkébe? Belebújnak? Mennyire érzik át gondolatait? Milyennek képzelik, ábrázolják a nőket? Honnan ismerik őket olyan jól, hogy pompás és tündöklő nőalakokat éppúgy képesek ábrázolni, mint fúriákat, vagy szerencsétlen sorsú, megnyomorított asszonyokat?

Azt gondolom, valamennyien szeretnénk egy másik ember bőrében élve megtapasztalni, mit is érez pontosan, és az átváltozás lehetőségében is a másik nem lenne a legvonzóbb. Ezt a kalandot már régóta a színész sem éli át igazán, hiszen rendszerint nők nőket, férfiak férfiakat játszanak. A nem-váltásos játék többnyire humorforrásként van jelen a színházban. Az író azonban, akár férfi, akár nő, igazi nagy kalandor, hiszen ő egyszerre sok szereplőt álmodik, és mindegyik igaz természetét meg kell megteremtenie.

Örök kérdés, hogyan tud életre hívni egy figurát – férfi a nőt, nő a férfit –, miközben a hétköznapokban banális gyakorisággal éppen azon bukik meg egy-egy kapcsolat, hogy a felek nem nagyon képesek megérteni egymást. Főként és általában a nők panaszolják ezt. Csoda-e, hogy rögvest kíváncsivá és együttérzővé tett Scherter Judit könyve, a Hősnők és írók, amely éppen arra keresi a választ, hogyan alkotják meg női szereplőiket kortárs íróink.

Tovább a teljes cikkhez!

Tóth Zsuzsanna

Forrás: Olvassbele.com (2013.04.10.)