A kiadó egyszerűen így mutatja be a kötetet: „mesék a szeretetről”. Egy éve kerülgetem a könyvet, három okból is. Költözős mese, többször végiglapoztam, az utolsó oldalon lévő illusztráció üzenete világos – főleg úgy, hogy ott voltam a limonádéhajú és a faodúbarna tündérrigólány Budapestre költözésekor –, és személyes okból egészen mostanáig nem fűlt hozzá a fogam. Másrészt apámon látom a felejtés stációit, az emlékek megszűretését az idő rostáján, ami szintén távol tartott a történettől. Az igazi ok azonban prózai: szeretem, ahogy Angi ír, és ki akartam tolni azt az érzést, hogy megint vége van egy könyvnek.
Máté Angit nagyon jól ismerem. Már akkor ismertem, amikor még nem is tudtam, hogy él és limonádéhajú. (Az meg puszta véletlen, hogy szülőfalum mellett is van egy Omlás nevű hegyrész.) Rögtön megkapott a tőle először olvasott Volt egyszer egy világlátása, ami jóval több az egyébként is rosszízű világnézetnél. Az ember-ember, ember-természet, ember-gép kapcsolatok és további változataik láttatásából kiderült, hogy az ő világát eléggé jól ismerem, csupán a közvetítő anyagot, azt az egyedi nyelvet nem, ami könyvei savát-borsát adják.

Tovább a teljes cikkhez!

leho

Forrás: Papiruszportál (2013.04.12.)