Erdős Virágnak a közhiedelemmel ellentétben nincs Trabantfeje. Van viszont új kötete, amelyben az összes emailben átküldött, szájról-szájra kanonizálódott, és tüntetésen elszavalt verse belefért. Az ezt is elnek már a címe is slágeres, garantálja, hogy az is felkapja rá a fejét, aki eddig azt hitte, hogy az egy túl sok rímmel telezsúfolt Kistehén sláger. (Nem is téved nagyot, de hogy pontosan micsoda, az kiderült a könyvbemutatón.)  Erdős Virág megírta az utóbbi idők legjobb közéleti verseit. Emiatt sokan tartják szócsőnek (esetleg hősnek), néhányan meg olyasminek, amit nem illik ideírni. Az viszont nyilvánvaló, hogy a neve már nem csak az elvakult rajongóknak cseng ismerősen. Erdős tavaly a Pimpáré és Vakvarjúcska című verses mesével jelentkezett, utolsó verseskötete A Trabantfejű Nő 2011-ben jelent meg.

Nem elegáns hát én megmondtammal kezdeni, még akkor sem, ha tényleg, mégpedig abban a jó pár évvel ezelőtti pillanatban, amikor becsuktam a Lenni jót, és sorban utána az Udvarokat meg a Belső udvart. (egy "uncsi online mémben" ez úgy hangzana: before it was cool) Bár akkor még nem sejtettem, vagy voltam elég naiv, hogy eszembe se jusson, Erdős nemcsak tagadhatatlan tehetsége miatt válik majd ún. fontos költővé, hanem a körülmények okán. De legalább meghalnia nem kellett hozzá. És akkor itt el is jutunk az új kötet leghatásosabb eleméig.

Ha szükséges magyarázni az internet adta lehetőségek ilyen arányú kiaknázását, csak egy dologgal lehet. A témával. Erdősnek van ez a heppje, hogy olyan dolgokról ír, amelyek mindenkit foglalkoztatnak, és amelyekről (jobb esetben) mindenkinek van véleménye. Függetlenül attól, hogy most élt jobban, négy, nyolc, vagy tizenhárom éve. "ki lomizzon kisbiciklit/dínókat meg törpöket/ki ugassa le az undok/játszótéri kölköket/ki lássa a sajátját a/más ölében csicsikálni/ki próbálja magát minden/karácsonykor kicsinálni". Hogy mindehhez az irodalom az eszköz, mégpedig a könnyen befogadható, vagyis rímekkel megtámogatott irodalom, attól csak még elemibbé, még húsbavágóbbá válik a hatás. " ha majd élünk mint a marci/hevesen és gondtalanul/ha majd senki se jár köztünk/se pórul se hontalanul".

Erdős Virág egy voyeur. Abból a szerencsétlen fajtából, aki nem perverz örömmel bámulja, sőt nem is önként választja esti meséül a ki-, be- és átbaszást, de sokkal közelebbről kénytelen végignézni, mint ahonnan szeretné. Feltételezem, sehonnan sem szeretné. Ebben egyáltalán nem különbözik a többi magyar állampolgártól, valakivel mindig ki van baszva. Az asztalt verve anyázó, vagy a kiábrándult sóhaj mögé odabiggyesztett szó azonban elszáll, a verset viszont könyvbe szedik. Belemászik a fejekbe, meg a főiskolai tananyagba, és a legváratlanabb időpontokban kényszerít arra, hogy napokig ismételgessünk egy-egy „baromi primitív” rímet. "jönni-menni szandi nélkül/összebújni randi nélkül/becuccolva bárhova/a legszebb vers egy szálloda/egy dakszliját mosó masa/egy döglött hal fehér hasa/vonattfütty és dudaszó/a legszebb vers egy csunya szó" A tény, hogy a kötetből néhány vers dalként is ismerős, csak még több rímtapadást eredményez. Meg azt, hogy lehetetlenné válik a megszokott dallam nélkül olvasni őket. (Nekem például a Kaláka óta a Tudod, hogy nincs bocsánat sem megy rendesen. Ezt csak azért írom, mert József Attiláról még esik említés pár sorral lejjebb.) Az is előfordulhat, hogy az ember mantraként mormol két sort, aztán rájön, hogy ez már népköltészet, mert a "se dobrüj gyéduska" párja nem is se nyúl se géppuska, még akkor sem, ha a rím szempontjából épp olyan remekül hangzik, mint a kicsinyítőképzős Jézus.

A teljes kritika itt olvasható »

- erreni -

Forrás: Könyves.blog.hu 2013. június 15.