Most nem kuruckodás zajlik, hanem annak parodisztikusabb, giccsesebb, kádárista változata, amelynek zászlaján Buga Jakab áll – mondja Esterházy Péter. Az író azt kérdezi „a fényes tekintetű Balog minisztertől” meg L. Simon Lászlótól: tényleg az a kormány kultúrpolitikája, hogy dögöljön meg mindenki, aki nem „ők”? PUNGOR ANDRÁS interjúja.

– Hazaprojektekből manapság sincs hiány. Ön még mindig a könyvtárat tekinti hazának?

– Igen, az egy megbízható hely. Az én közösségi terem Csokonai Vitéz Mihályból, és nem a turulból nő ki. Hiába ajánlják magas helyről, a turul nem köt össze senkit és semmit. Poros paródia – hogy borjú, bárány bégessen. De amivel birkózunk, az régi történet: nagyjaink mindig is sokat beszéltek haladásról, maradásról, patópálságról. Mikor magunkat emelő büszkeség, mikor magunkat lejárató nagyzolás, mikor okos kompromisszum, mikor gyáva megfelelni vágyás.

– Akarta, hogy a könyve áthallásos legyen?

– Épp fordítva. Áthallásosdi akkor kell, amikor nem lehet egyenesen beszélni. Van, hogy a szövegeknek a jelentől új jelentésük támad. Ez a színháznál még erősebben látszik. A Nemzetiben a színdarabom alá ment az idő. De felhozhatnám Závada drámáját is. Pedig ezeket bizonyíthatóan az előző kormány idején írtuk. Milyen végtelenül röhejes, hogy ez akár még valóságos érv is lehetne.

– Sokak szerint ma csak a színház, a művészet, az irodalom tudja hitelesen láttatni, mi zajlik velünk.

– Azt hiszem, ez nem igaz. Nem jó, ha az irodalomnak át kell vennie olyan szerepeket, amelyek egy szabad társadalomban másoké kell hogy legyenek. Újságé, rádióé, tévéé, parlamenté. Az olvasóé. Egy felolvasóestre sokan eljönnek, ezt lehet látni, érezni valami közösségvágyat. Ez mintha azt erősítené, amit ön mondott. A kis közösségi terek jelentősége – mint a Nyitott Műhely, a Pepita Ofélia, a Fuga – valóban nő. Ezzel párhuzamosan létezésük egyre nehezebb. Egyre nehezebbé is teszik. Nem tudom ezt véletlennek tekinteni. (Sőt, ennél élesebben kell fogalmaznom. Mert míg itt nyomdai átfutottunk, történt ez-az. A Széchenyi Művészeti Akadémia nyári fesztiválját épp most kell lemondani, mert az azt szervező Fuga nem kapott rá egy fillér támogatást sem, sőt, a saját működéséhez sem. Kérdezném a fényes tekintetű Balog minisztert meg L. Simont: akkor tehát ez a kormány kultúrpolitikája? Hogy dögöljön meg mindenki, aki nem „ők”? A kormány által felturbózott MMA egyes vezetői pedig nagyszájúan fenyegetőznek, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Kurva vicces. Balog úr? L. Simon úr?)

– A Kis Magyar Pornográfiában több mint húsz éve arról írt, hogy a kuruc például boldog akar lenni, és demokráciázni szeretne. Nemrég a 168 Órának azt írta, aktuális ez ma is: „Legföljebb azt nehezebb megmondani, ki volna most a kuruc.”

– Saját mítoszainkat rendesen lejáratjuk. Most nem kuruckodás zajlik, hanem ennek a parodisztikusabb változata, zászlónk Buga Jakab.

– A Tenkes kapitányából?

– Jesz. Semmi hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi (azok kemény férfiak lennének, időnként talán hősiesen rövidlátók, de mindig valóságosak, sosem nevetségesek, legföljebb tragikusak), hanem Buga Jakab, a kuruc giccses, kádárista változata. Működő operettszövegek.

– Zavarja?

– Hát persze. Ennek azokat is zavarnia kellene, akik nagyobb bizodalommal vannak a kormány iránt; főleg azokat. Barátságtalan, acsarkodó az ország. Ilyenkor el kell tűnődnünk, mennyire hagyjuk kiszolgáltatni magunkat a politikának. Sok mindentől függ, hogyan érzem magam az országomban. A Kádár-korszakban is tudtam jól lenni: miért is ne, kezdődött az életem, az írás, szerelmes voltam, futballoztam, sütött a nap, esett az eső. A Termelési-regény megjelenése után volt, aki kritikusan fölvetette, hogyan lehet, szabad-e egy diktatúrában derűs könyvet írni. Legjobb védekezés a támadás: az irodalomban mindent lehet! Nem tartanám jónak, ha betemetne minket a napi politika ordenárésága. De ezt csak addig lehet mondani, amíg nem alibinek használjuk, nem arra, hogy megússzuk vele a felelősséget. Anélkül, hogy szimmetrikusnak gondolnám „azemúttnyócév”-et és a mostanit, az érzelmekben sok a hasonlóság. Fölfoghatatlannak és őszintétlennek tartottam az akkori „konzervatív” jajveszékelést, miszerint itt nem lehet élni, az igaz magyarnak csak az elbujdosás marad a zsombékosban, és kivárni a jobb időket. A zsombékost leszámítva, elég hasonlókat lehet hallanunk ma is. És fontos volna, hogy ezt, ezt az ismétlődést minden különbözőség ellenére észleljük. Fontos, érdekünkben áll, hogy lássuk a kölcsönös bizalmatlanságból eredő korlátoltságunkat.

– Ön is nyilatkozta: nincs bizalma a kormányban, nem érzi magáénak.

– Ha mondtam, nem akartam így mondani, mert ha annak érzem, ha nem, az én kormányom. Az én miniszterelnököm, akkor is, ha nem rá szavaztam. Az országnak van kormánya, nem a Fidesznek, nem a kormányt adó pártokra szavazóknak, nem a hűségeseknek, nem a „mieinknek”. A hazának egy jelentős része nagyon is és mindig ellenzékben van, per definitionem, ezt rosszul tudja, rosszul mondta volt a miniszterelnök. De a kormány az egész országé. Nem szeretnék fellengzősködni, de ezt hívnák demokráciának. A most regnálók nem látszanak minden pillanatban tudni ezt. Tudni akarni. Ez a nem tudás nem áll se az ország, se a haza érdekében.

(A teljes interjút elolvashatja a 168 Óra XXV. évf. 25. számában.)

Forrás: 168 Óra Online , Pungor András, 2013. június 24.