Köves Gábor, publikálva: 2013/24. (06. 13.)

A Hay Fesztiválra érkezett Budapestre A szerelem története és a Nagy Palota című regény szerzője. Az amerikai írónővel a magyar gyökerekről és a brooklyni mikroklímáról, a Talmudról és az e-könyvekről, Woody Allenről és Philip Rothról is szót váltottunk.

Magyar Narancs: A szerelem történetét a nagyszüleinek ajánlotta.

Nicole Krauss: Általános félreértés a könyvvel kapcsolatban, hogy a nagyszüleim történeteiből írtam. Nem, nem belőlük írtam. Miközben azért az is igaz, hogy a nagyszüleim nélkül aligha született volna meg ez a regény. Ami mindannyiukban közös, az az európai zsidó sors. És közös bennük, hogy az antiszemitizmus és a háború miatt hagyták el Európát. És még valami: a túlélés szelleme. Ez az én örökségem tőlük, ez a szellemiség ihlette a könyvet.

MN: A magyar nagyapa milyen örökséget hagyott magára?

NK: Sok mindent, ami a zsidó kultúrával, és csak keveset, ami a magyarral kapcsolatos. A kettő két különböző dolog. Ami magyar és a nagyapámtól kaptam, az a nyelv: ismerősen cseng minden, ami magyarul van, a magyar nyelv gyerekként mélyen belém ivódott. Látom, hogy ráncolja a szemöldökét, de téved, ha arra gondol, hogy bármi köze is van a szavaimnak ahhoz, amit a miniszterelnökük mondott a minap a Zsidó Világkongresszuson. Több mint zavarba ejtő az a megkülönböztetés, amit a magyarok és a zsidók között tett. A nagyapám épp annyira volt zsidó, mint magyar: teljes egészében.
false

MN: Hová valósi volt?

NK: Egy kicsike kis faluba, ahová idős fejjel vissza-visszajárt, mert rendbe akarta tetetni a háború alatt feldúlt zsidó temetőt. Egyszer engem is magával vitt, s megmutatta a, nem tudok jobb szót rá, szóval megmutatta a semmit. A semmit, ahol egykor a házuk állt, a semmit, ahol egykor a zsinagóga volt. Számomra sokkal érdekesebb volt ez a semmi, mint az a néhány látható emlék, ami megmaradt. A nagyapám a harmincas években hagyta el Magyarországot; Palesztinában élt, majd néhány ezüstdollárral a zsebében Amerikába jött; Brooklynban nyitott egy kis boltot.

MN: Az önnel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett anekdota, hogy 12 éves volt, amikor édesanyja a kezébe nyomta Philip Rothtól A Portnoy-kórt. Nem éppen kislányoknak való olvasmány...

NK: Szegény, ha tudta volna, mit ad a kezembe! Szerintem nem tudta. Emlékszik a jelenetre a római kurvával? A római édeshármasra? Finoman szólva is mély benyomást tett rám. 12 éves voltam. Anyám szerintem még csak nem is sejtette, mi ez a könyv. Annyit tudott csak, hogy itt egy sokra tartott zsidó-amerikai író, ott meg egy könyvmoly kislány, hát nosza!

MN: Létezik ilyen kategória, hogy zsidó-amerikai író?

NK: Roth egész biztosan tiltakozna az ilyen kategorizálás ellen. Minek különbséget tenni író és író közt? Roth történetesen zsidókról írt, és akkor mi van? Rájött, hogy rengeteg mondanivalója van azokról, akikkel együtt nőtt fel Newarkban, New Jerseyben. Ennyi az egész. Nekem is megvan a magam Newarkja. Nem egy konkrét helyre gondolok, hanem arra a számos nyelven és több kontinensen átívelő zsidó kultúrára, amibe beleszülettem. Abba a szellemi hagyományba, melynek a dolgok természetére való állandó rákérdezés és az érvek ütköztetése éppúgy része, mint a kétértelműség és a bizonytalanság. Mondják, hogy ha a rabbiknak sikerült egyetértésre jutniuk a Talmud valamely kérdésében, az majdhogynem kudarcnak számított. Szerintem ez egy csodás mondás, és rávilágít a zsidó intellektus lényegére. A vitának, az érvek ütköztetésének, a rákérdezésnek sosincs vége. Én magam is tanulmányoztam a Talmudot, de csak mint lelkes kívülálló. Remek tanárom volt, a Talmud nagy szakértője.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Magyar Narancs Online, Köves Gábor, 2013. június 28.