Hogyan áll összefüggésben az író élettárs és a románcírás, a lazackrémes szendvics és egy interjú visszavonása, Psyché ambíciói és egy kortárs nagymama íráskészségének fejlődése, illetve a biodíszlet és egy jó beszélgetés? Scherter Judit Hősnők és írók című interjúkötetét március 8-án, a Nőnapra időzítve mutatta be a Magvető kiadó az Írók Boltjában – a szerzőt Bódis Kriszta kérdezte, hogy végül az interjúalanyok közül néggyel, Spiró Györggyel, Forgách Andrással, Kukorelly Endrével és Márton Lászlóval érdekes beszélgetéssel tegyék gazdagabbá a bolt fölső szintjét megtöltő kíváncsiskodók délutánját.

Bódis Kriszta bevezetésképp elmondta, hogy számára nagy élmény volt a könyv, s ha most valaki azt várja, hogy mint „feminista angyal, lángpallossal” lesújt a kötetre, téved – örült, hogy olvashatta, s minden szerző személyiségére újra és újra ráismerhetett az interjúk elolvasásakor. Scherter Judit előbb összefoglalta viszonyát az írással – míg élettársa író volt, felkérték, hogy írjon egy románcot, ő viszont tudta, hogy ez mély elégedetlenséget szül majd, ezt elkerülendő maga írta meg a románcot, majd újabb és újabb hasonlókat álnéven, aztán interjúkat készített, recepteket írt a Cosmopolitan-ben, megismerte Monspart Évát és barátokként végül együtt írtak egy Nagymamakönyvet. Később egy amerikai barátnőnél látott klimax-könyv vezette a kötet magyar párjának megírásához (Nők délutáni fényben – Klimaxkönyv, Athenaeum, 2008), hogy innen a „nem létező férfiklimaxot” mint témát elvetve eljusson az írók nőképéig –, majd beszélt arról, hogy két és fél évig készült a könyv, mialatt visszatért ahhoz a gyermekkori énhez, amelyikre olyan nagy hatással voltak az írók hősei.

Egy későbbi kérdésre válaszolva ugyan elmondta, hogy ha kedvenc irodalmi hőseit kell felsorolnia, egy sincs közöttük nő (Robinson Crusoe, A rendíthetetlen ólomkatona és Don Quijote), de mégis különösnek találta, hogy rendszerint klasszikusok nőalakjait nevezték meg kedvenceikként, fontos olvasmányélményeikként a szerzők. A kesztyűt aztán ’a fiúk’ sem hagyták a földön: Kukorelly Endre szerint ennek a klasszikus érdeklődésnek részben az az oka, hogy iskolai tanulmányainkban a XIX. századi poétikákon szocializálódva, ha zeneszerzőt kérdeznek, mindenkinek Beethoven, ha költőt, mindenkinek Petőfi ugrik be.

Márton László viszont arra hivatkozott, hogy hiába említené meg, milyen remek nőalakokat teremtett Sabina Berman az Én, én én című regénye autista fiatal nőalakjával, Gerőcs Péter, vagy épp Bencsik Orsolya a Kékítőt old az én vizében kötetében, ezek az olvasóközönség nagy részének nem mondanának sokat és kínos csend állna be a dialógusban, ha őket citálja. Forgách András azonnal tromfolt: van Márton László, mint olvasó, s vagyunk mi, többiek, hiszen ezeket a köteteket ő sem ismeri, de vissza is kérdezett, vajon a jelen lévő hölgyek milyen nőalakokat sorolnának az elmúlt harminc év irodalmából, akiket emlékezetesnek tartanak, hiszen Márquez regénye korábbi, s Proust neve is elhangzott a kötetben az interjúk során.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Györe Gabi, Irodalmi Centrifuga, 2013. március 10.