György Péter hosszas kutatómunka után, irodalmi műveken, privát dokumentumokon, visszaemlékezéseken keresztül mutatja be kötetében Trianon előzményeit, a hozzá kapcsolódó emberi sorosokat, a határok megváltozásának következményeit. Különös figyelmet kapnak a kötetben az 1920 utáni magyar irodalom reakciói, reflexiói a trianoni eseményekre. Milyen mítoszok és tévképzetek alakultak ki Erdéllyel, Trianonnal kapcsolatban? A hallgatás, elhallgatás, vagy a kimondás, kiírás visz-e előbbre? A könyv a 20-as évektől egészen napjainkig értelmezi a felejtés és az emlékezés kettős hatását, működését.

György Péter a bemutatón elmondta, hogy tizenhat esszéből áll a mű. Kőrössi szerint nem csak bizonyos értelmiségi rétegnek szól az Állatkert Kolozsváron, hanem minden gondolkodó embernek, vitaindító és felforgató írás, annál is inkább, mert Erdélyről sok a téves, ködös, irreális képzet, melyeket érdemes felülvizsgálni.

Az esten hosszasan tárgyalták Szegővel azt, hogy miért is volt olyan fontos az erdélyi irodalmárok számára a levél műfaja, a vita vagy a nekrológ. A kemény cenzúra éveiben ugyanis ezekben fejezhették ki még a legjobban, legnyíltabban a véleményüket. K. Jakab Antal, az Utunk (a későbbi Helikon) versszerkesztője zseniálisan vezette a „Levélváltás” című rovatot, mely szerkesztői üzenetekből állt, és a lap legolvasottabb rovata volt, nem véletlenül. Az irodalmárok, szerzők, szerkesztők tudtak olvasni a sorok között is, az olvasót pedig szórakoztatták, egyúttal esztétikai igényességre is nevelték az írások. Szellemes, friss, ironikus hangvitele miatt is szívesen olvasták K. Jakab szerkesztői üzeneteit. A levelezések mellett épp ilyen kulcsfontosságúak voltak a magnóra, kazettára rögzített irodalmi viták, ezeket hanganyagként terjesztették egymás között az írók, költők, így nyílt lehetőségük megismerni a pályatársak véleményét, álláspontját.

A szerző elárulta, hogy a könyv a jelenben kezdődik, úgy halad lépésről-lépésre a múlt felé, többféle értelemben vett határátlépéseken keresztül. Az erdélyi magyar értelmiség sorsával foglalkozik elsősorban, felvállaltan szubjektív módon, mert „nem lehet érzelmek nélkül túllépni bizonyos dolgokon”. Ennek megfelelően egyes szám első személyben írt esettanulmányokat közöl, és kanonizálatlan, elfelejtett kulturális rétegeket hoz elő a kötetben. Az életrajzok keltették föl az érdeklődését, és beismerte, hogy csak arról tud írni igazán, ami megindítja a szívét, amihez van valami érzelmi kötődése.

Mindemellett igyekszik távolságot tartani Erdélytől mint idealizált fogalomtól – mondta György Péter, aki szerint mindenkinek van saját Erdély- és Trianon-mítosza, mely nem feltétlenül fedi a valóságot. Ami viszont biztos, hogy Erdély nem befejezhető történet számunkra, magyarok számára. Kicsit élesen úgy fogalmazott, hogy mi, magyarok „összevágjuk a bokánkat, ha azt halljuk, hogy Erdély”, és különleges lényekként tekintünk azokra, akik erdélyi származásúak, Erdélyben születtek. Mennyit ér ez az áhítat megfelelő háttértudás, ismeretek nélkül?

György Péter véleménye szerint minden terület „Erdély”, ahol Romániában magyarok laknak, ezen érdemes lenne elgondolkodni, ahelyett, hogy mesébe illő ideákat gyártunk az „erdélyiségről”, mert ez a tény önmagában senkit sem tesz hőssé, naggyá. Hozzátette még, hogy a régi rendszerben az alkotók bonyolult viszonyok között éltek Erdélyben, és sokakat elnyelt a képzelt mitológia, nem engedte láttatni igazi arcát, munkásságának valódi értékét.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csepcsányi Éva, Irodalmi Jelen, 2013. június 17.