„Sápatag új idők flanca, hogy a krónikás magáról a krónikaírásról is beszámol, annak folyamatáról, nehézségeiről (horribile dictu ennenmagáról)” – írja új regénye 144. oldalán Esterházy Péter, és ezt olvasván rögtön különféle jelzőharangok szólalnak meg a tájékozott irodalomélvező fejében. Bizony, a második világháború utáni évtizedek avantgárdjának, a posztmodern írásnak az eszköztárába tartozik a – nevezzük nevén a dolgot – metafikció. Ám itt még nem ér véget a visszautalások sora, hiszen a szöveg sűrűn lábjegyzetelt, ami önmagában megakasztja az olvasási folyamatot, ha pedig hozzávesszük ehhez, hogy az elbeszélőnek a főszöveghez ebben a formában hozzáfűzött megjegyzései nem egyszer pontatlanok, megkérdőjelezik/kijavítják a hivatkozott szöveghelyet, esetleg egyszerűen ironikus vagy humoros kontextust kerítenek köré, azzal kell szembesülnünk, hogy a könyv való(já)ban pusztán megalkotott, elsősorban önmagában értelmezhető szöveg.

Jellegzetes példája a narrátori önmeghazudtolásnak, hogy az ál-végkifejlethez közeledve az egyik lábjegyzet azt sugallja – jelenti ki –, hogy a regény szándékos kaotikussága ellenére pontosan száz oldalból áll, pedig ha megszámláljuk a fejezetcímként használt oldalszámokat, száztizennégyet kapunk. E „fejezetcímek” eleve érdekesek. A számozás egy ideig szabályszerűen halad, majd hirtelen felborul a rend. Későbbi vagy korábbi oldalak bukkannak fel beékelve, oldalszámok ismétlődnek meg, mintha összekeveredett vagy megállt volna az idő. A történetvezetés tehát – már amennyire ilyesmiről beszélni lehet itt – nem lineáris, hanem bizonyos fokig, erősen leegyszerűsítve B. S. Johnson Szerencsétlenekjének és Quentin Tarantino Ponyvaregényének időszerkezetét idézi. Persze magától értetődően esterházys eredetiséggel.

Ezenkívül a szerző nem is önmaga lenne/lett volna – az író és a narrátor azonosságának kérdése persze a regényben ténylegesen is megemlítődik –, ha nem játszana a nyelvvel, a nyelvekkel. Az, hogy Esterházy latin, német, holland, török szavakat és rövidebb-hosszabb szövegtöredékeket sző bele az elbeszélésbe, cseppet sem meglepő a korábbi művek ismeretében. És voltaképp az sem újdonság, hogy a regényidő, vagyis a feltételezett tizenhetedik század stílusát a mai kor szófordulataival keveri a főszövegben éppúgy, mint helyenként a lábjegyzetekben, amivel időtlenné, időben meghatározhatatlanná teszi a mondatokat. Ez pedig a szerkezet ok-okozatiságának kvantumszintű folyamatokra emlékeztető hiányára rímel, így makro- és mikroforma példátlan módon erősítik egymást.

Tovább!

Galamb Zoltán

Forrás: Ekultura.hu (2013. június 7.)