Olyan tisztázás áll előttünk, amely, miként a kötetet „összerántó” és lezáró utolsó fejezetben olvassuk, csak nekünk, a magyarok képezte traumatikus közösségnek fontos, nekünk viszont elkerülhetetlen: „Trianon árvái vagyunk, de soha nem leszünk a helyreállítói. A virtuális traumaközösség lezárása feltétele a modern politikai közösség restitúciójának.” - Szilágyi Zsófia kritikája György Péter  Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéről.

 Ha elmegyek az újpesti Városháza előtt, és ez naponta többször is előfordul, látom a kiaggatott székely zászlót, a magyar és az újpesti között (korábban a tibeti lógott ott – ennek elemzésébe most nem mennék bele), az épület mögött a Magyar fájdalom (másik nevén: Anyai fájdalom) 2010-ben újra felavatott szobra áll. Meglepő egyébként (vagyis, persze, a legkevésbé sem az, György Péter könyvének elolvasása után még kevésbé minősíthetném annak), hogy ezt a szobrot, Kocsis András 1937-es alkotását, a Trianont tabuként kezelő szocialista időszak egy raktárba száműzte. Hiszen első pillantásra nem is tűnik Trianon-emlékműnek (a talapzatán egy Vörösmarty-idézet olvasható): három évvel ezelőtt az újpesti pártok és civil szervezetek együttes akaratából került vissza a Szent István térre. Persze, ha a trianoni döntésről való gondolkodás ilyen konszenzuális és tiszta lenne, mint ennek a szobornak az esete, akkor György Péter könyve talán meg sem születik.

De az ilyen szembesülés, épp azért, mert mindennapi, már nem is tudatosul: így együttesen szobor és zászló, a csíki havasoktól mérhetetlenül távol, mégis azt mutatja meg, miként épül be a mindennapokba az egyre tartalmatlanabb jellé váló Erdély, az elképzelt, elvesztett, áhított föld. Zászlók, szobrok, hegyek utáni áhítozás, ahelyett, hogy az amnézia évtizedei után a szembenézés, a mítoszfeltárás ideje jönne el – miként a könyv előszavában olvassuk, a „magyarországi székely zászlók nyilvánvalóan tovább erősítik a Székelyfölddel való azonosulás érzését olyan tömegek számára, akiknek nyilvánvaló módon sejtelmük sem lehet mindarról, ami a históriában történt.” Az Állatkert Kolozsváron nem történettudományi munka, természetesen, bár támaszkodik rájuk, fel is sorolja, hol érzi a fordulatot a hallgatás évtizedei után: Zeidler Miklós Trianon című szöveggyűjteményét (Osiris, 2008), és A revíziós gondolat (Kalligram, 2009) című monográfiáját említi György Péter „komolyabb változásként”. Ő maga azonban leginkább azt igyekszik körüljárni, meddig terjed a Trianonban történtek hatósugara, a Pilisben lévő Szívcsakrától Szilágyi Domokos sorsáig, a Kosztolányi szerkesztette Vérző Magyarország antológiától egészen Szabédi László öngyilkosságáig. Fokozatosan derül ki, ahogy haladunk előre a könyvben, hogy az egyes fejezetek közt sokkal erősebb a kapcsolat annál, mint ahogy eredetileg sejteni lehetett – bár a tanulmánykötet műfajához közelíti az az általam kevéssé kedvelt megoldás, hogy az egyes részeket követik a végjegyzetek, sajátos, esszékből összeálló monográfia ez mégis.

György Péter könyve vitába száll és vitákat gerjeszt – az előbbi kétségtelen tény, az utóbbit csak megelőlegezem, bár nem hiszem, hogy nagy kockázatot vállalok ezzel a jóslattal. Azt a szerződést, hogy így mondjam, fel is kínálja a kötet az olvasónak, hogy gondolja tovább az egyes állításokat és értelmezéseket, és rakja a könyv mellé a saját személyes történetét. Erre mintát is kínál György Péter, amikor azon töpreng el, vajon Tánczos Vilmos néprajztudós édesapja, a sokat által néprajzi tárgynak látott csíki székely, Tánczos Simon, és az ő saját apja, akik egy időben éltek, vajon kortársaknak tekinthetők-e, egy esetleges találkozás esetén tudtak volna beszélgetni egymással? És hova tudnám elhelyezni ebben az összefüggésben a saját, 1913-ban született nagymamámat, aki Kisújszállás határain túlra is ritkán került ugyan, Erdélyben még véletlenül sem járt, a veszteség élményét mégis ő adta át nekem, a hetvenes-nyolcvanas években, a „szomszéd népek nemzeti érzékenységét” féltő időszakra tehető gyermekkoromban. Akkor, amikor az Erdélyről szerzett következő érzéki tapasztalatom, miként az értelmiségi családokban felnőtt gyerekek többségének, a szüleim és valamennyi barátjuk által beszerzett, számomra érthetetlen becsben tartott csergetakarók szúróssága volt? De ha nem a saját emlékeimet szeretném továbbgondolni, akkor is tudnék vitatkozni a könyv néhány, elsősorban az irodalomból kiinduló állításával: miközben remeknek és fontosnak tartom, ahogyan Karinthyról és Kosztolányiról beszél György Péter, az Égi jogász és a Levél című szövegeikből kiindulva, az a fejtegetés már sokkal kevésbé kedvemre való, amikor az Aranysárkány hősét, Liszner Vilit a Kárpátia-koncerteken pogózó, Nagy-Magyarországot magára tetováltató „igazi magyar férfi” ősképeként kell látnom. Egy összetett regényalak (akiből valóban leginkább arra emlékszünk, hogy megverte Novák Antalt – a regényben azonban sokkal több minden történik vele) lesz így olyan egysíkú, a humanizmust eltipró erőszak képviselőjeként, amilyen volt a már kiürült értelmezésekben hosszú évekig. Nem véletlenül sokkal jobb mű az Aranysárkány, mint az Égi jogász.

Ugyanakkor azért gondolom, hogy az effajta vitákat talán el is várja a könyv (és szerzője), mert már az előszóban arról a közösen elvégzendő, nemcsak a Trianon-trauma, de az „államszocializmus”, és, végső soron, önmagunk megértéséhez elvezető, számos embert követelő munkáról olvashatunk, amelyben ez a könyv „mindössze egyetlen, szerény lépés lehet a határon”. Olyan tisztázás áll előttünk, amely, miként a kötetet „összerántó” és lezáró utolsó fejezetben olvassuk, csak nekünk, a magyarok képezte traumatikus közösségnek fontos, nekünk viszont elkerülhetetlen: „Trianon árvái vagyunk, de soha nem leszünk a helyreállítói. A virtuális traumaközösség lezárása feltétele a modern politikai közösség restitúciójának.”

Hogy György Péter ebben a tisztázásban komoly szerepet vállalt, vitathatatlan – ha fontos könyvének értő recepciója lesz, határon innen és túl, az enyhítheti Trianon árváinak száz éves magányát. Bár világos, mennyire nehéz ez: „Egy olyan országnak, amely lassan száz év alatt sem juthatott túl modern kori történelmének legnagyobb katasztrófáján, nehéz feladat az önismeret, amelyre viszont éppolyan nagy szükségünk lenne, mint amilyen távol kerültünk attól.” Csak remélni lehet, hogy letelik egyszer ez a száz év  Tompa Andrea ugyancsak nemrégiben, az áprilisi könyvfesztiválra megjelent remek regényében (Fejtől s lábtól, Kalligram), ugyancsak ott van a „T-szindróma”, ahogy a hősök nevezik. Két orvos regénye ez, az ő egykorú tekintetükkel nézünk körül úgy 1910 és 1930 közt, Kolozsváron, Brassóban, a Barcaságban. Egyikük, a férfi, amikor évekkel később, valamikor a harmincas évek elején újra Budapestre tart vonattal, már „külmagyarként”, fájdalmat érez, sértettséget, és dühöt, majd ezt gondolja: „Meddig fogjuk magunkkal hurcolni ezt, kérdem. Száz év, annyi kell hozzá.”

Olvassunk György Pétert, hogy 2030-ra kicsit közelebb kerüljünk a teher letételéhez.

Szilágyi Zsófia

Forrás: Litera.hu (2013.06.07.)